A Molnár és fia

El ne felejtsd fiam e bölcs tanulságot:

Egy molnár, hogy lásson országot világot,

Szamárra ült, s fiát útitársul vette

De a ki csak gyalog ballagott mellette,

Az első mérföldet még el nem végzettek

Az utazók, már is gáncsolni kezdették.

„No soha sem látnánk - némelyek mondának

Párját ezen kemény s rósz szívű apának,

Ő mely kényelmesen ül és szamaragol,

Szegény fia pedig fáradtan gyalogol."

Az öreg a dolgot tréfára nem vette,

S fiát maga helyett nyeregbe ültette.

De most rajok még több szitkot s gúnyt szórának

Az össze-csődültek, s így kiabálának,

„Láttatok-e ilyen felfordult világot -

S ilyen szép fiúi háládatosságot?

Erős izmos kamasz! bizony elnézheti

Hogy elvénült apja gyalog kísérgeti.

Most mindketten ülnek a szamár hátára.

„Gyilkosok! - kiáltanak - az a szegény pára

Nem féltek, hogy majd meg-szakad alattatok?

Ennél bolondabbat nem gondolhattatok."

Megunván az öreg a sok bolondságot,

így szólítja meg a bőszült sokaságot:

„Balgatagok! ugyan mit kellene tenni

Ha mindnyájatoknak akarnánk tetszeni,

Új-új tanácstokra ha mindig hallgatnánk,

Végre a szamarat ültetnétek reánk."