Aljonuska húgocska, ivanuska bátyuska

Élt egyszer egy öregapó meg egy öreganyó. Volt egy lányuk, Aljonuska, meg egy fiuk, Ivanuska.

Meghalt az apóka, az anyóka is utánament hamarosan. Egyszál-egyedül maradt Aljonuska meg Ivanuska.

Útnak eredt Aljonuska, kézen fogta Ivanuskát, s nekivágtak a világnak, szerencsét próbálni. Mentek, mendegéltek, nagy mezőre értek. Megszomjazott Ivanuska:

- Aljonuska húgocska, igen szomjazom!

- Tűrjed, Ivanuska, amíg kúthoz érünk!

Mennek, mendegélnek - perzsel a nap, messzi a kút, nagy a hőség, megizzadnak. Ökörnyomot vesznek észre, színig tele vízzel.

- Aljonuska húgocska, iszom én belőle!

- Ne igyál, ne igyál, Ivanuska bátyuska, kisborjúvá változol!

Szót fogadott Ivanuska. Mentek, mendegéltek.

Tűzi a nap őket, nincs kút a közelben, rekkenő a hőség, igen megizzadnak. Patanyomot látnak a földön, friss víz csillog benne.

- Aljonuska húgocska, hadd iszom belőle!

- Ne igyál, ne igyál, Ivanuska bátyuska, kiscsikóvá változol!

Felsóhajtott Ivanuska. Folytatták az utat.

Tűzi a nap őket, nincs kút a közelben, rekkenő a hőség, ugyan melegük van. Kecskenyomot látnak a fűben, színig tele vízzel.

Azt mondja megint csak Ivanuska:

- Aljonuska húgocska, bizony szomján halok, ha ebből nem ihatom!

- Ne igyál, ne igyál, Ivanuska bátyuska, kiskecskévé változol!

Nem fogadott szót Ivanuska, jót ivott a kecskenyomból.

Jót ivott belőle - s kiskecskévé változott!

Hívja, szólogatja Aljonuska húgocska, de Ivanuska helyett csak egy fehér szőrű kiskecske szökdel a nyomában.

Sírva fakadt Aljonuska, leült egy boglya tövébe, ott sírt, ott kesergett, a kecskegida meg ott ugrabugrált körülötte.

Arra ment egy kalmár:

- Mi a bajod-bánatod, szép hajadon?

Elpanaszolta neki Aljonuska minden baját-bánatát.

- Mondanék én egyet: légy a feleségem. Aranyba-ezüstbe öltöztetlek, s velünk lakhat a kiskecske is, Ivanuskád bátyuskád.

Gondolkodott, gondolkodott Aljonuska húgocska, s feleségül ment a kalmárhoz.

Békén éltek, jól megfértek, velük élt a kiskecske is, egy asztalnál evett-ivott Aljonuska húgocskával.

Egy nap a kalmár messzi útra indult. Alig tette ki a lábát, előtermett egy boszorkány. Megállt Aljonuska ablaka alatt, s onnan hívta, hívogatta, mézes szóval szólogatta, menjen vele fürdeni.

Ki is csalta Aljonuskát a házból, s elvezette a folyóhoz. Ott a parton leteperte, követ kötött a nyakába, s a vízbe vetette, a mély vízbe, örvényesbe, hínárosba, iszaposba.

Maga pedig nyomban átváltozott Aljonuska húgocskává, felöltözött a ruhájába, s ment a kalmár házába. Nem ismert rá senki. Hazatért a kalmár - maga is azt hitte, hogy Aljonuska az, a felesége.

Csak a kiskecske tudott mindent. Búsan lógatta a fejét, se nem evett, se nem ivott. Reggeltől estig a folyóparton járkált, hívta, szólongatta húgocskáját, Aljonuskáját:

Aljonuska, kis húgocska,
szólít, szólít Ivanuska!
Aj, ahová bevetettek,
jöjj ki, jöjj ki a folyóból,
hinarasból, iszaposból!...

Meghallotta a boszorkány, mit mondogat a kiskecske a parton, s kérni kezdte kalmár urát, hadd vágja le a kiskecskét.

Sajnálta a kalmár, fájt a szíve érte, megszerette a kis gidát. De a boszorkány nem hagyta békén, egyre csak azt fújta, hajtogatta, mit tehetett a kalmár - ráállott: - Hát vágd le, no!...

Rakatott a boszorkány nagy tüzet, lobogót, ropogót, forraltatott vizet egy nagy üstben, zubogót, lobogót, fenette a nagykést, élesre fenette...

Megtudta a kiskecske, mit forral ellene a boszorkány. Rimánkodni kezdett a kalmárnak, nevelő apjának:

Eressz el a víz partjára,
hadd ihassam utoljára!
Megmosom csak négy patámat,
búcsút mondok a világnak!

Megengedte a kalmár:

- Eredj, kiskecském!

Elszaladt a kiskecske a folyó partjára, panaszosan így kiáltott:

Aljonuska, kis húgocska,
szólít, szólít Ivanuska!
Aj, vetettek örvényesbe -
ússz ki onnét mentésemre:
lobog-ropog már a tűz,
zubog-lobog már a víz,
aj, a kést már köszörülik,
nemsokára vérem veszik!

Aljonuska a folyó mélyéből felkiáltott néki:

Nem mehetek, Ivanuska,
a nyakamon nehéz kő van,
selymes hínár húzza lábam,
gyönge mellem iszap nyomja!

Keresi a boszorkány a kiskecskét, sehol sem találja, szalajtja a szolgáját:

- Kerítsd meg, kerítsd meg, vezesd ide hozzám!

Megy a szolga a folyó partjára, ott futkos a fehér kecske, húgocskáját hívogatja, panaszosan szólogatja:

Aljonuska, kis húgocska,
szólít, szólít Ivanuska!
Aj, vetettek örvényesbe -
ki onnét mentésemre:
lobog-ropog már a tűz,
zubog-lobog már a víz,
aj, a kést már köszörülik,
nemsokára vérem veszik!

Aljonuska a folyóból, az örvényes mélyből felfelelte neki:

Nem mehetek, Ivanuska,
a nyakamon nehéz kő van,
selymes hinár húzza lábam,
gyönge mellem iszap nyomja!

Visszafutott a szolga a házba, ott elmondta a kalmárnak rendre, amit látott. Embereket hívtak, mentek a folyóra, selyemhálót bevetettek, kirántották Aljonuskát. A nagy, nehéz követ leoldották a nyakáról, forrásvízben megmerítették gyönge testét, pompás ruhába öltöztették. Életre kelt Aljonuska húgocska, szebb lett, mint valaha.

A kiskecske meg örömében hármat bukfencezett, s visszaváltozott Ivanuska bátyuskává. Volt nagy öröm, vigalom!

A gonosz boszorkányt meg ló farkához kötözték, és világgá kergették.