Mese nem csak gyerekeknek

Móra Ferenc - Angyalok kertje

 Angyalok kertje

Sohase felejtem el azt a nyári estét, amikor Gáspár úr megmondta Matykónak, hogy búcsúzzon el tőlünk, mert a kastélyban nincs tovább helye a csintalanságai miatt.
- A városba adlak iskolába a Biczók mester keze alá, aki fűzfavesszővel szelídíti a rakoncátlan gyereket. Megmondtam neki, hogy ne sajnálja tőled a virgácsot, ha te se sajnálsz engem, és szégyent hozol a nevemre a rosszaságoddal.
Matykó elsápadt, de nem szólt egy szót se, csak összeszorította dacosan a száját.


Őhelyette Petykó szólalt meg:
- Hát énvelem mi lesz, édesapám?
- Te itt maradsz mellettem, mert te vagy minden örömöm és büszkeségem. Teneked meg Dióbélnek tanítót hozatok a kastélyba.
Matykó még sápadtabb lett, Petykó azonban elvörösödött a füle hegyéig. A szelíd, félénk gyerek kihúzta magát, és odaállt az apja elé.
- Édesapám, tessék nekem megengedni, hogy én is Matykóval mehessek - csengett a hangja bátran. - Édesapám, én nem válok el a testvéremtől.
Már akkor ott is állt mellette, és akármilyen durcásan vonogatta a vállát Matykó, átölelte a két karjával. Én is odalopództam hozzájuk, de én csak álltam szerényen a kis uraságaim mellett, mint a vadalmahajtás a rózsabokrok közt.
- Nekem mindegy - vont vállat Gáspár úr komoran -, akkor elmehettek mind a hárman.
Aztán magunkra hagyott bennünket, de előbb olyan melegen szorította a szívére Petykót, mintha ki se akarná többet ereszteni a karjából.
- Drága jó fiam - csókolgatta a kipirult orcáját -, maradj mindig ilyennek.
Nekem is nyomott egy barackot a fejem búbjára: - Álmodj szépeket, kis Dióbél - hanem Matykóhoz nem volt egy szava se. Úgy tett, mintha nem is látná.
Ahogy kifelé indult a szobából, Matykó rántott egyet magán, mintha utána akarna szaladni, de aztán fölvágta a fejét, mint a dacos csikó, és bement a gyerekszobába. Kisvártatva már olyan vígan fütyörészett, mintha sárgarigók iskolájába készülne.
Hanem azért nehezen ment az elalvás azon az éjszakán mind a hármunknak. A két testvér valahogy mégiscsak álomba forgolódta magát, de én akármilyen szorosan lefogtam a szememet, csak kipattant az mindig. Forgottam előre-hátra, odabújtam a jó hideg falhoz, fejemre húztam a vánkos sarkát: mind nem ért az semmit.
„Hátha odakint röpködnek az álomtündérek” - gondoltam magamban, s a nyitott ablakon kihajoltam a kertbe.
Csodaszép nyáréj volt, csöndes és meleg. Nem hallatszott semmi nesz. A fülemülék már aludtak, a fecskék még nem ébredtek föl. A szellő oly halkan ringatta az ágakat, hogy az alvó levelek meg se zördültek bele. Csak a jázminbokrok virágai libegtek szelíden, ezer meg ezer fehér pille gyanánt.
Ahogy így nézelődök az ablakpárkányra bókolva, mintha csak aludnék, egyszer csak valami világosság kezd derengeni a kert közepén.
„Szentjánosbogarak” - gondoltam magamban.
De olyan erős lett a világosság, hogy millió szentjánosbogártól se telne olyan, és csöndes muzsikaszó kezdett zsongani a levegőben. Olyan halk, mintha a csillagok közül jönne, s mégis olyan csodálatos erejű, hogy táncolni kezdtek raja a füvek és virágok. Az öreg birsek lassan ringatták koronájukat, a rózsák gallyai gyorsabban verődtek össze, s az álmukból fölriadt pillék vidáman csapongták körül a liliomok bókoló kelyhét. Még a szökőkút vize is szinte ütemre szökött a magasba, s én magam is táncra illegtem a titkos muzsika dallama szerint.
Egyszerre olyan kápráztató lett a világosság, hogy be kellett hunyni a szemem. Mire kinyi­tottam, tele volt a kert angyalkákkal.
Virágok kelyhéből nőttek-e, csillagok sugarán szálltak-e, én nem tudom, de annyian voltak, hogy nem győztem őket megolvasni. Azt hiszem, a Jóisten engedte meg nekik, hogy ezen a gyönyörű éjszakán leszálljanak a földre, s kimulassák magukat idelent jó gyerekek módjára.
Szó ki nem mondhatja, milyen szépen játszadoztak. A jegenyék hajlós sudarán hintáztak, a liliomok tölcséreiből mézet szörpöltek, a pillangókkal cicamacáztak. A fűszál nem hajolt meg apró lábacskájuk alatt, ha jártak. Nevetésük csengett, mint az ezüstcsengettyű. Utoljára bújócs­kát játszottak a tuják közt, csakúgy, mint a földi gyerekek szoktak. A legkisebbiküknek, aranyhajú, kék szemű angyalkának csíkos pántlikafűvel bekötötték a szemét, s odaállították hunyni az ezüstlevelű olajfa alá.
Ebben a percben megszólalt az eresz alatt a fecske:
- Dicsértessék, csicseri, aki megnyugasztott, dicsértessék, ficseri, aki felvirrasztott!
- Pittypalatty, pittypalatty, szőke hajnal felvirradj! - felelte rá a másik sarokból a fürjecskénk.
Egyszerre elsötétült a kert, elhallgatott a muzsika, s egy szempillantásra úgy elrepültek az angyalkák, mint az álom. Nem maradt ott közülük, csak a bekötött szemű. Azt hitte szegényke, azért lett olyan nagy csend, mert elbújtak a pajtásai, s várta türelmesen, mikor kiáltják már: „Szabad!”
Egyszer aztán elfogyott a türelme, lekapta a szeméről a pántlikafüvet, s egyszerre elpityeredett, mikor észrevette, hogy itt hagyták a többiek.
Mi lesz most már ővele? Ki mutatja meg neki az utat az égbe? Ki vezeti vissza a Jóisten térdire?
- Virág testvérkéim, mutassátok meg az utat az égbe! - tördelte lecsüggedt szárnnyal kezecs­kéjét.
A virág testvérkék azonban már megint elszunnyadtak. Rózsák kelyhe, liliomok tölcsére, jázminok csillaga összeborult, úgyis keveset aludtak az éjszaka.
Az angyalka a nyárfához fordult sírva és jajgatva:
- Te olyan nagy vagy, olyan messze látsz, te mondd meg, hogy merre kell a Jóistenhez menni!
- Fölfelé, fölfelé! - felelte ezüstlevelei zörgésével, karcsú orma ingásával a jegenye.
- Istenkém, az ég olyan nagy, a csillag olyan töméntelen sok: melyik mellett visz el a sok közül a mennyek útja?
Nem tudta senki, senki. Pedig már kezdett mosolyogni a hajnal, tülkölt az utcán a csordás, ébredezett a falu. A hátam mögött pedig hirtelen fölcsendült a Matykó hangja, aki térdepelve imádkozott az ágyban:
- Édes jó Istenkém, én úgy szeretlek téged, szeress te is engem, és engedd, hogy az édesapám engem is úgy szeressen, mint Petykó testvérkémet szereti.
Az imádság szállt, szállt mellettem kifelé az ablakon, és aranynyíl módjára futott fel a mennybe.
Az itt felejtett angyalka pedig nevetve csattantotta össze a szárnyát:
- A tiszta szívű gyermekek imádsága egyenesen az Úristenhez száll. Tudom már az utat a mennybe!
S azzal repült az imádság nyomában, hasadó hajnal rózsafelhőin keresztül, halványuló csillagok között fel a Jóistenhez.

Benedek Elek - TÖBBSINCS KIRÁLYFI
Benedek Elek - VAS LACI

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. január 19. vasárnap

Captcha kép