Mese nem csak gyerekeknek

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://www.meseld.hu/

Móra Ferenc - Az a rossz Matykó gyerek!

 Az a rossz Matykó gyerek!

Három napig volt Kossuth Lajos a kastély vendége, a negyedik reggel elvitte az üveges hintó.
- Isten veled, barátom - ölelte meg Gáspár urat -, a jövő héten találkozunk az országházban.
- Vagy a császár tömlöcében - szorította vissza a kezét Gáspár úr. - Amilyen világ most jár, sohasem tudja az ember esti lefekvéskor, mire ébred reggel.
Ötödnap reggel éppen a Cipóhalomra készültünk a diófáinkat megnézni, mikor a kastély­udvaron egy pörge bajszú, tollas süvegű úrfi ugrott le egy szép fekete paripáról. Szakadt a tajték a lóról, fehér arca, fekete atillája porlepte volt az úrfinak.
- Sólyom Miklós pozsonyi jurista deák vagyok - ütötte össze sarkantyúját -, nemzetes Malaj­doki Gáspár urat keresem.


Tamás úr nekitántorodott a tornácpárkánynak, Gáspár úr nyugodtan lépett elő.
- Én vagyok, öcsém. Mi jót hoztál?
- Rossz hírt hozok, nemzetes uram. Kossuth Lajost börtönbe hurcoltatta a bécsi császár az éjszaka, veretlen ne hagyja a magyarok istene az ivadékát se! Nemzetes uramért is elindultak a pribékek - fusson, amerre lát, itthon ne találják.
- Nem látott még engem futni ember fia, öcsém - simította végig Gáspár úr a fekete szakállát. ‑ Hanem köszönöm, hogy időnap előtt hírt hoztál. Egyet-mást el kell végeznem, mielőtt a császár vendégségébe mennék. Kerülj beljebb, harapj valamit, nagy szükségem lesz rád.
Három íródeák nagy nyaláb papírt teleírt aznap a malajdoki kastélyban, mind azt írta, amit Gáspár úr rendelt. Sólyom Miklós pozsonyi jurátus deák ütötte a sok levélre a piros pecsétet. Kisbírók, dobosok napalkonyatra öt falu népét terelték össze a kastély udvarára. Jött is a tenger nép, kaszával a parasztok, karddal az úrfajta, mindenféle kezebeli szerszámmal a mester­emberség. Még Bibolygós Bedegi is lóbált egy rozsdás szigonyt, még Tilinkó cigány is húzott maga után egy láncos kötelet. (Bizonyosan beleakadt a lába valahol.)
- Szaladj csak le, Márton - küldte Gáspár úr a hopmestert -, tudd ki, mit akarnak az emberek a nagy hadikészülődéssel.
Jött vissza Bögre Márton, útközben maga is az oldalára kötve valami borzasztó nagy kuruc kardot, ami minden lépésnél a lába közé akadt:
- Azzal rémítgették a népet, hogy nemzetes uramat el akarják vinni a császár katonái. De már azt az egyet meg nem teszik, még mink élünk, öt falu népe vágja őket miszlikbe, ha ide be merik tenni a bakancsukat.
- Nem úgy lesz az, öregem - nevetett Gáspár úr. - Te is jobban teszed, ha leveted azt a rozsdás nyársat, míg orra nem buksz benne. Az emberekkel is majd szót értek én mindjárt.
Ahogy kilépett a tornácra, és a zajongó nép meglátta, egyszerre olyan csönd lett, hogy egy légy se dongott.
- Édes magyar véreim - csendült föl a Gáspár úr szava -, azért hivattalak össze benneteket, hogy elbúcsúzzam tőletek. Haragszik rám a császár, el akar fogatni. Az a panasz ellenem, hogy olyant hirdettem, amit nem lett volna szabad. Testvérnek tartottam a jobbágyot is, embernek a szegény embert is, magammal egyformának minden becsületes magyart. Hát én most már többet ilyeneket nem híresztelek. Bilincset tesznek a kezemre, lakatot a számra. Én rab leszek, legalább ti legyetek szabadok. Tudjátok meg, hogy mától fogva ti nem vagytok jobbágyaim, én nem vagyok uraságotok. A porta, amin laktok, a föld, amit műveltek, eddig az enyém volt, ezután a tietek. Olyan tulajdonotok, mint nekem ez a kastély. Adót nekem nem fizettek, úrdolgával többet nem tartoztok, dolgozik ki-ki magának. A szabadságlevelet mindnyájan megkapjátok, és nekem aztán egyéb kívánságom nincs is, mint hogy most szépen menjetek haza mint szabad magyarok. Engem ne féltsetek, vigyáz énrám az Isten szeme a tömlöc fenekén is. Majd ha a haza hív bennünket, akkor megint találkozunk.
Úgy sírtak akkor az öregemberek is, mint a kisgyerekek, és senki se akart úgy hazamenni, hogy még egyszer kezet ne csókoljon az uraságnak. Tilinkó maradt utolsónak, akkor is úgy kellett kituszkolni az udvarból.
- Jáj, jáj - óbégatta -, eddig legalább azs vót a becsületes foglalkozásom, hodzs jobbádzs vótam, de ezsentúl most már mi lesek?
A két gyerektől sokkal rövidebben búcsúzott Gáspár úr. Csak annyit mondott vacsora után:
- Míg én odaleszek, énhelyettem is nagyapátokat kell szeretnetek. Az iskolába többet nem mentek vissza, majd nevelő jön hozzátok a kastélyba. Különben reggel még látjuk egymást.
Soká nem bírtunk elaludni azon az éjszakán. Hallottuk azt is, amint nagy csörgéssel a katonák megérkeztek, és végigheveredtek a tornácon. Gáspár urat is hallottuk jönni-menni, parancsokat osztogatni. Ő is hallhatott keserves zokogást a gyerekszobából. Ugyan eszébe jutott-e megállni hallgatódzni: melyik zokog olyan keservesen, a jó fia-e vagy a rossz fia? Ó, hiszen olyan egyformán keserves minden gyerekzokogás! Én csak úgy csöndesen szipogtam, ahogy egy ostoba kis Dióbélhez illik, mikor nagyon fáj a szíve, és mégis örül annak, hogy az ő apja csak szegény majoros gazda, nem hatalmas úr.
Alig hajnallott, mikor a katonák már közrefogták Gáspár urat. Tamás úr betegen feküdt, nem bírt kijönni elbúcsúzni. Petykó sápadt volt és reszketett, mint a nyárfalevél, Matykó morcosan nézte a katonákat, és az őrmesterre ráöltötte a nyelvét.
Indulni kellett. Gáspár úr karjára kapta a fiát, a jót, a kedveset:
- Fiacskám, te okos gyerek vagy. Engem akármi érne, sose felejtsd el, hogy te voltál mindig az életem legnagyobb öröme. S hogy addig is tudjak rólad, míg oda vagyok, mindennap írj nekem egykét sort, hogy vagytok.
A gyerek felzokogott, az apa odafordult a rossz fiához. Egy kicsit elborultan nézett rá, aztán lehajolt hozzá, és homlokon csókolta:
- Isten veled!
Nekem a vállamra ütött mosolyogva, és azt mondta:
- Nagyra nőj, kis Dióbél, mire viszontlátlak!
Petykóval a kapuig utánaszaladtunk a katonáknak. Matykó a szájába tömte az öklét, és nekidőlt a tornácnak. Mikor visszatértünk, akkor már az ajtó mögül ugrott elénk a krumpli­puskával, és nagyot nevetett, hogy megijesztett bennünket.
Két hét beletelt, mire Gáspár úrtól megjött az első levél. Olmütz várába vitték rabnak, mindjárt megkerestük Petykóval a nagy térképen. Aztán nekiültünk levelet írni. Az első két oldalt Tamás úr írta tele, a harmadikat a nevelő úr. A negyedik oldalt Petykó hintette be gyöngy­betűivel, én is odaírtam a nevemet, de Matykót nem bírtuk előkeríteni.
A levél elment, de Matykót még mindig hiába vártuk. Tűvé tettük érte az egész kertet, de se híre, se hamva. Tamás úr szétszalajtotta a cselédeket a faluba, azok aztán hoztak is róla hírt. Az öreg csordás, Karika Kesely András látta a fiatalurat az országúton, tarisznya volt a vállán.
Tamás úr már lovas embereket akart utána küldeni, mikor Tilinkó kézen fogva hozta a kis szökevényt.
- Olmicsbe akart menni a gyenyerím, de serencsére eltévedt a nádasban - magyarázta a cigány. - Ast hittem, vaddisnó, ahods a nadzs csörtögést hallottam, de hát csak ezs a malacska vót. Vadnak udzsan elég vad, mert ehul, a kezsemet is megharapta.
Ettől fogva mindig csukva volt a kastély kapuja, és Matykó csak a rácskerítésen át sóhajthatott Olmütz felé. Amúgy nem emlegette az apját, csak akkor változott ólomszínűre az arca, mikor Tamás úr egyszer ijedten ejtette ki a kezéből az olmützi levelet.
- Apátoknak hályog ereszkedett a szemére a tömlöcben - hajtotta tenyerébe a fejét szegény öregember. - Nem lát írni se, olvasni se. Ezt a levelet is idegen kéz írta. Azt íratja vele, az fáj neki legjobban, hogy ezután már a Petykó leveleit is idegenek olvassák föl neki.
Bizony az idegenek se soká olvasták pedig. Petykó már régen köhécselt, s az olmützi rossz hír végképp leverte a lábáról. Ágynak esett szegény, s úgy fogyott, mint a megszegett kenyér. A könyveit kérte, de nem bírta fogni; írni akart az apjának, de nehéz volt neki a könnyű lúdtoll is, nem bírta tartani.
- Majd írok én - mondta elszántan Matykó. - De a te nevedben, úgy, mintha te írnád. Apa nem tud meg semmit, hiszen úgyse látja az írást. Világért sem szabad neki megtudni, hogy te beteg vagy.
Nehéz verejték gyöngyözött a Matykó homlokán, mire készen lett a levél. Talán azért, mert szokatlan mesterség volt ez neki. Vagy a szívében érzett valami nehezet, mikor aláírta a levelet? „Apámat oly szívből szerető, a cirógatását oly nehezen váró kicsi fia: Petykó.”
És mentek, mentek, hónapokon át mentek a levelek, a verébfejű kusza betűk, és az olmützi rabkórházban sorra csókolta őket egy szegény vak ember, aki tudta már, hogy őrajta nem segít a szabadság sem, amivel biztatták a porkolábok. Bátran hazaereszthették már Malajdoki Gáspárt - szegény vak ember forradalmától mi félnivaló volna?
És ment, ment a levél még akkor is, mikor a pesti doktorok is sírva fakadtak az őszirózsás ravatal mellett, amelyen kiterítve feküdt a jó gyerek: „Az apát oly szívből szerető, a cirógatását oly nehezen váró fiacskája: Petykó.”
Éppen a temetés után való nap hozták haza Malajdoki Gáspárt. Tizenkét katona vitte el, állig fegyverben, a hazahozatalára elég volt egy öreg, morva betegápoló.
Ahogy a tornácajtón beléptek, egyszerre megérezte a halottas gyertyáknak, a tömjénfüstnek mindenbe beleivódott nehéz szagát. S hallotta a szívszaggató zokogást a gyerekszobából, ahol egymást átölelve tartotta a nagyapa meg az a rossz Matykó gyerek. A kis Dióbél, az megint csak olyan csöndesen szipogott mellettük, mint az az öregember, akinek e sorok írása közben is könnye hulldogál a papírra.
- Mi az, mi van itt? - kapott a küszöbön a szívéhez az apa.
- Fiam, én szegény fiam! - támolygott a vak ember elé az öreg ember. - Magához vette az Isten.
Az apa tágra nyitotta világtalan szemét, és lihegve kérdezte:
- Melyik halt meg?
Matykó hirtelen lezárta szelíden az egyik kezével a nagyapja ajkát, a másikkal megragadta apja kezét.
- Matykóka halt meg, apám.
A vak ember szeméből kiesett a könny, s leperdült a térdelő gyerek aranyos fejére:
- Matykóka? Szegény kis Matykóm! De talán jobb is volt neki. No, édes kicsi Petykóm, ne sírj hát! Légy tovább is az én okos, kedves, jó gyerekem!
Ó, a Jóisten, ha sokára is, meghallgatta a rossz Matykó imádságát. Most úgy szerette őt az apja, mint a jó testvérkéjét. S oly forrón, oly szorosan ölelte a szívére, hogy ilyen apai ölelésről soha nem is álmodott eddig. S mégis úgy érezte, megszakad a szíve erre az első édes apai ölelésre.
De ha valaha, akkor ebben a percben bizonyosan angyalok szálldostak a Malajdoki-kastély fölött, köztük volt a jó fiú is, s kicsi fehér kezével ő is rózsákat hintett arra a rossz Matykó gyerekre.

A száj meg a kéz
Arany János - A rodostói temető

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. június 06. szombat

Captcha kép