Mese nem csak gyerekeknek

Charles Dickens - Karácsonyi ének - A második számú kísértet

karacsonyi_enek
4. oldal / 6

Egy telitüdőből nekilendülő és legszebb reményekre jogosító horkantás kellős közepén Scrooge hirtelen felébredt. Látszólag nem keltette fel senki és semmi. Mégis teljesen szük­ségtelen volt közölni vele, hogy ismét éjfél után egy óra közeledik. Ezt világosan érezte. Ezért is ébredt fel. Tudta, hogy az időpont egészen közel van, amikor a második számú kísértettel, aki Marley közbenjárására fel fogja keresni, fontos megbeszélést kell folytatnia.
Egyideig azon tűnődött, hogy a második számú kísértet ágyának vajon melyik függönyét fogja félrevonni. Azután, noha a szobában olyan hideg volt, hogy az orrahegye is kivörösödött, mégis elhatározta, hogy egy percre kibújik a dunyha alól és valamennyi függönyt előre félre­húzza. Azután visszafeküdt és fürkészve nézett körül. Szilárdan eltökélte ugyanis, hogy már az első pillanatban szemtől-szembe akarja kapni a kísértetet; nem hagyja magát meglepni és bármi történjék is, semmin sem fog csodálkozni, egyszóval a legnagyobb mértékben beren­dez­kedik az idegháborúra.
Friss szellemű és gyors elhatározóképességű úriemberek, akik kellőképpen értékelni tudják a pillanat adta előnyöket és minden szavuknak és mozdulatuknak kellő súlyt tudnak adni, bizonyára megértik ezt a törekvést. Anélkül, hogy el akarnók túlozni Scrooge képességeit és pillanatnyi lelkierejét, annyit nyugodtan mondhatunk róla, hogy az eljövendő kísértet külsejét illetően mindenféle jelenségre, ami, mondjuk, egy újszülött és egy rinocerosz között váltakozhatik, teljesen felkészült.
A hiba csupán abban rejlett, hogy mindenre elkészülvén és felkészülvén, a semmire semmi­képpen sem készült fel. Már pedig ez történt. Az óra egyet ütött és nem történt semmi. Ez mindennél meglepőbb és ijesztőbb volt. Scrooge úgy reszketett a félelemtől, mint a kocsonya. Eltelt öt kínos perc, tíz perc, negyedóra, - még mindig semmi. Ott feküdt az ágyban, különös vöröses fény áradt szét a szobában. Ez a vöröses nyugtalanító fény azóta volt észlelhető, amióta az óra elütötte az egyet. Csak fény - minden kísértet nélkül; riasztóbb volt, mint egy tucat kísértet, mert sehogysem érte fel ésszel, hogy mit jelenthet és mi lesz ebből. Szinte úgy érezte magát, mintha máglyára rakták volna és a fény saját testének izzó parázsából áradna, anélkül, hogy az égést magát érezné! Végül, minthogy már nem tehetett mást: gondolkodni kezdett. Persze, most mindenki azt mondja, hogy ezt már előbb is megtehette volna. Igen ám, de rendszerint éppen az, aki bajban van, látja legkevésbé világosan saját helyzetét. A kívülálló mindig bölcsebb. No, de mindegy, tény az, hogy most már gondolkodott. És amint gondol­kodott, lassankint rájött, hogy a fény alighanem a szomszéd szobából szűrődik át. Mikor ez a gondolat eléggé gyökeret vert benne, óvatosan kilopódzott az ágyból, bebújt a papucsába és lábujjhegyen az ajtóhoz osont.
Abban a pillanatban, amint kezét a kilincsre tette, valaki a másik szobából a nevét kiáltotta s egyben felszólította, hogy lépjen be. Scrooge némán engedelmeskedett.
A szoba, amelybe belépett, kétségtelenül ugyanaz a szoba volt, ami évek óta általában ebéd­lőjének ismert. De amint jobban körülnézett és szeme megszokta a fényt, látta, hogy valami csodálatos változás ment végbe a szobán. A mennyezetet és a falakat örökzöld növényzet borította, mint valami kertben. A buja zöld levelek között harmatcseppektől csillogó bogyók piroslottak. A magyal, fagyöngy és borostyán fényes leveleiről a tűzfény mint millió kis tükörről megsokszorozódva verődött vissza. A kandallóban hatalmasan lobogó lánggal égett a tűz. Aligha látott ez a kandallónak csúfolt ócska cseréptákolmány valaha is ekkora tüzet. A szoba közepén, mintha mesebeli király koronázási dombja lenne, sült pulykák, libák, vad­disznó­pecsenye, ropogós malacsült, hosszú fürtökben kolbász, hurka, piros almák, sárga narancsok, pompás körték, kürtöskalácsok, csillogó üvegekben forralt bor. Az óriás halomból ínycsiklandozó illatok szálltak és betöltötték a nagy szoba minden zugát. Ennek a csodálatos dombnak a hegyében furcsa, jókedvű óriás ült, egyik kezében jókora darab malacsültet, a másikban bőségszaru formájú lobogó fáklyát tartva. A fáklya fénye élesen hullt a belépő Scrooge ámuló ábrázatára. Habozva állt meg az ajtóban.
- Gyere csak közelebb, - kiáltotta a szellem - ismerkedjünk meg kissé!
Scrooge félénken lépett közelebb. Fejét lehajtotta, szemét lesütötte. A kísértet tekintete tiszta volt és világos, mégsem volt bátorsága szembenézni vele.
- Az idei karácsony szelleme vagyok - dörögte az óriás. - Nézz már rám!
Scrooge felpillantott és szemügyre vette látogatóját. Egyszerű zöld ruhát viselt fehér prém­gallérral. Kabátja gombolatlan, inge nem volt, csupasz mellkasa önérzetesen kidomborodott, mintha ezzel is leplezetlen őszinteségét hangsúlyozná. Rövid ruhája alól kilátszott mezítelen lábszára. Fején csillogó jégcsapokkal megtüzdelt fenyőkoszorút viselt. Barna göndör haja természetes fürtökben vállára csüngött, nyílt arca, vídáman csillogó szeme, zengő hangja valóban bizalomkeltő, zavartalan életörömöt sugárzó jelenséggé tették. Övén baloldalt ócska, rozsdamarta kardhüvely lógott, kard nélkül.
- Sohasem láttál még ilyesféle alakot, mint én vagyok? - kérdezte a kísértet.
- Soha - felelte Scrooge.
- Sohasem csavarogtál az éjszakában családom valamelyik fiatalabb tagjával? Illetve úgy is mondhatnám, hogy valamelyik öregebbik tagjával, mert jómagam rettentő fiatal vagyok; esetleg valamelyik bátyámmal; az utóbbi években is született néhány.
- Nem hiszem, hogy találkoztam volna velük. Sőt bizonyosra veszem, hogy aligha volt szerencsém bármelyikükhöz. Hány bátyád van tulajdonképpen?
- Több mint ezernyolcszáz - mondta a szellem.
- Micsoda család! - mormogta Scrooge.
A szellem most feltápászkodott.
- Szellem - szólt Scrooge minden bátorságát összeszedve - induljunk, vezess bárhová, én követlek. Tegnap éjszaka sok mindent tapasztaltam, ami hasznomra válhatik. Rámfér, hogy tőled is tanuljak valamit.
- Fogd meg ruhám szegélyét!
Scrooge engedelmeskedett és két kézzel kapaszkodott a kísértet ruhájába.
Fagyöngy, magyal, borostyán, pulyka, liba, kacsasült, hurka, kolbász, sültmalac, kalács, gyü­mölcs, forralt bor egy szempillantás alatt eltűnt. Eltűnt a szoba is, a kandalló, a vöröses fény és az éjszaka is. Nagyvárosi utcán találták magukat, fehéren csillogó karácsonyi reggelen. Csípős hideg volt. A hókaparó lapátok érdes, harsogó hangja hallatszott. A háztetőkről le­sepert hótömegek nagy puffanással estek a földre, nem kis örömére a gyerekeknek, akik kipirult arccal gyönyörködtek a csillogó görgetegekben.
A fehér hóból élesen váltak ki a házak sötét körvonalai. A földön piszkos sárrá taposták a havat a járókelők. A kocsiúton a szekérnyomokban olvadt hólé csurgadozott, az útkereszte­ző­déseknél terjedelmes pocsolyává gyűlve.
A kéményekből nedves fa sűrű, keserű füstje szállt alá és úgy megtöltötte az utcát, mintha Nagy-Britannia valamennyi kéménye ideokádta volna füstjét. Egyszóval az időjárás nem volt éppen szívderítő. Mégis derű és öröm volt a levegőben; foszló-fehér felhős nyári kék ég alatt sem lehetett volna különb. Ez a vidám derű a lakosságból sugárzott. A férfiak a házak ereszén állva - miközben a havat lapátolták - vidáman kiáltoztak egymásnak, olykor egy-egy hólabdát is hajítottak. Jót nevettek, ha célba talált, még jobbat, ha elhibázta a célt. A mészáros boltja félig nyitva van még, a gyümölcsös kulipintyója teljes dicsfényben tündököl. A gesztenyés kosarak az ajtóban úgy dülleszkednek ki az utcára, mint valami tekintélyes úriember önérzetes pocakja. A szép nagy barna spanyolhagymák, mint valódi spanyolok büszkén sorakoznak egymás mellé a polcon és csak, ha egy nagyon csinos lány megy el a bolt előtt, kacsintanak rá nagy huncutul. A körték, almák sárgálló gúlákban mosolyognak. A bejárat felett fonalra aggatva csodás szőlőfürtök függnek. Mindenkinek jogában áll megszemlélni őket, sőt a boltos különös előzékenysége folytán teljesen díjmentesen futhat össze láttukra a nyál bárki szájában. A norfolki aszaltalmák mély aranysárgája beleolvad a narancsok meleg és a citromok hideg sárgájába. Egy szegen készen állnak a papírzacskók, türelmetlenül várva, hogy azt a sok zamatos gyümölcsöt befogadják és vacsora utáni csemegének elvigyék gazdagok és szegények ünnepi asztalára. Még az aranyhalak is fontoskodva úszkálnak körbe-körbe a kirakat közepére tett uborkás üvegben. Ha az ember meggondolja, hogy milyen szenvtelen és hideg, nedves elemben élő lények, szüntelen keringésük izgatott tüntetésszámba megy.
Hát még a fűszerüzlet! Oh, a fűszerüzlet! Bár kirakatait már bezárták és az ajtó csak félig van nyitva, az ajtóhasadékon át még mindig káprázatos dolgokat láthat és hallhat az ember. A mérleg serpenyői szüntelen csengenek, a spárgagombolyagok, mint az ördögmotolla pörög­nek, a bádogdobozok, mintha varázslat folytán volnának örökös mozgásban polc és pult között. A tea és a kávé illata ingerlően száll a levegőben. A mazsolás hordóból aranyszínű mazsola ömlik, a fahéjrudak a világ leghosszabb fahéjrúdjai, a tisztított mandula a világ legfehérebb mandulája. A cukrozott gyümölcsön olyan vastag a barázdás szürkés cukorréteg, hogy az ember rosszul lesz az éhségtől, ha ránéz! Az aszaltszilva és a koszorúfüge is ünnepi díszbe vágták magukat; fenyővel és magyallal vannak díszítve. A vásárlók a keskeny ajtóban az ünnepi bevásárlás rettentő sürgősségétől űzve és a dolog őrült fontosságától áthatva minduntalan egymásba botlanak, ott felejtik a megvásárolt árut és izgatottan visszafutnak érte. Vagy elfelejtenek fizetni és akkor meg a boltos lesz izgatott. A személyzet örömtől sugárzó arccal áll a csata hevében a pult mögött. Oly fényes az arcuk, mintha a cég különlegességeként árusított és a világ legkitűnőbb cipőpasztájának híresztelt krémmel subickolták volna ki.
Mikor az esteli harangszó megkondul, a város apraja-nagyja ünneplő ruhát és ünneplő arcot öltve tolong a templomok és kápolnák felé vezető utcákon. A mellékutcák és a városvég egyszerű népe szakajtókban hóna alatt viszi az ünnepi fonott mazsolás kalácsot a pékhez. A szellem különös érdeklődést mutat irányukban. Scrooge-dzsal együtt ott állnak meg a legforgalmasabb pékműhely ajtaja előtt. A szellem felnyitja a szakajtók fedelét és a kezében tartott bőségszaruból szentelt vizet hint a kalácsra. A szentelt víz hatására, ha akad a tömeg­ben egy-két civakodó, savanyúképű vagy bánatos arc, az is menten felderül és osztozik az általános jókedvben. Maguk mondják, hogy civakodás, bánat méltatlan a szent karácsony­ünnephez. És ez így is van. Isten látja lelkem, így is van!
Amint a harangszó elhangzott, a pékek is becsukták boltjukat. Csak a kalácsok sültek tovább, illatosan a kemencék mélyén, miközben a kéményekből úgy dőlt a füst, mintha a téglákat is meg akarnák sütni ünnepi csemegének.
- A szenteltvíz, amit a kalácsra hintettél, talán valami különleges ízt ad a kalácsnak? - kérdezte Scrooge.
- Igen, a karácsonyünnep ízét és zamatát.
- És vajon illik-e ez az íz mindegyik kalácshoz?
- Igen, mindegyikhez, amit jószívvel adnak. A szegényekéhez különösen.
- Miért éppen a szegényekéhez?
- Azért, mert nekik van rá leginkább szükségük.
Scrooge kissé elgondolkozott, azután hirtelen a szellemhez fordult.
- Lám, ha ennyire szíveden viseled a szegények sorsát, tán nem te, vagy valamelyik rokonod az, aki megtiltja nekik, hogy vasárnap főzzenek és süssenek?
- Mármint én?
- Ezek a szegény emberek úgyszólván csak ezeken a pihenőnapokon jutnak hozzá, hogy meleg ételt egyenek és te ettől a kis örömtől is megfosztanád őket?
- Én?!
- Bocsáss meg, lehet, hogy tévedek, de annyi bizonyos, hogy a te nevedben, vagy rokonaid nevében tették!
- Vannak köztetek olyanok, akik azt hangoztatják, hogy ismernek minket és barátságban állanak velünk. De ezt csak azért teszik, hogy nevünkben saját elbizakodottságukat, gőgjüket, önzésüket szolgálják. Nekem, rokonaimnak és barátaimnak oly idegenek ők, mintha a világon sem lennének. Gondolj erre és az ő rovásukra írd, amit panaszolsz, ne a mienkre!
Scrooge megértően bólintott és láthatatlanul ődöngtek tovább a városi utcákon. Már a péknél megfigyelte Scrooge, hogy a szellem hatalmas alakja a legszűkebb helyen is átfér és bármely kis putriban is oly fenséges és emberfeletti, mintha magas, boltíves teremben állana.
Lehet, hogy éppen ez a képessége, de az is lehet, hogy csak végtelen jóindulata és a szegények iránt érzett szeretete indították a szellemet arra, hogy Scrooge segédjét, Cratchit urat is meg­látogassák. Határozott léptekkel mentek a segéd lakása felé. Scrooge még mindig görcsösen kapaszkodott a szellem ruhájába. A szellem megállt a küszöbön, hogy a bőségszaruból szenteltvizet hintsen az ajtófélfára. Hamiskásan mosolygott, mintha csak azt mondta volna: lám, így lakik ez a szegény ördög a heti tizenöt shilling fizetésből. Hm! Végre egy ördög, aki nem szalad el a szenteltvíz elől.
Cratchitné asszony már ünnepi díszben sürgött-forgott. Egyszerű, olcsó, két-háromszori alakí­táson már átment ruhát viselt. Nagy gonddal terített. Kisebbik leánya, Belinda, ügyesen segített neki. A nagyobbik fiú, Péter, hatalmas, füligérő keménygallérjával (a papa egy gyenge pillanatban saját legszebb gallérját ajándékozta kedvencének és elsőszülött örökösének) a tűzhely mellett állt és villával forgatta az üstben a krumplit. Látszott rajta, hogy kemény­gallérját oly előkelőnek és ficsúrosnak véli, hogy valamelyik divatos szórakozóhelyen is feltűnést kelthetne vele.
Most a Cratchit-családnak még két kisebb tagja került elő: egy fiúcska és egy kislány. Izgatottan szaglásztak. Érezték az ünnepi vacsora szagát és megéljenezték Pétert, aki ragyogó elegánciája fényes magaslatán a zúgó üstben ide-oda lökdöste a lassan fővő krumplikat, mialatt az üstből hatalmas gőzfelhő tört elő.
- Vajjon hol késik apátok? - mondta Cratchitné tűnődve - és Tibi sincs még itt. Tavaly ilyenkor Márta is már jó félórája itthon volt.
- Megjött Márta! - kiáltotta a két kisebbik gyermek.
- Márta! Márta! Ilyen libánk van! - közölték büszkén az érkezővel.
- Drága szívem, az Isten áldjon meg, csakhogy itt vagy már, úgy vártalak - mondta Cratchitné, jobbról-balról csókolgatva nagyleányát, miközben kalapját, köpenyét segített neki levetni.
- Sok sürgős munkánk volt tegnap, anyám, a mai nap elment a takarítással, rámolással, amit tegnap elmulasztottunk.
- Az a fő, hogy már itt vagy, ülj a tűzhöz, hogy átmelegedj kicsit, drágám.
- Ne ülj le! Le ne ülj, Márta! - kiáltotta most a két kicsi. - Apa már itt jön a sarkon, bújj el hamar.
Alighogy Márta elbújt, csakugyan megjött apa, vagy ahogy a gyerekek hívták, Bobi. Kezében jókora fenyőággal, kis jégcsapokkal a bajuszán, mint egy Mikulás. Kicsi Tibi a nyakán lovagolt. Szegény kicsi Tibi egyik lába születésétől béna volt, sínben kellett tartani és man­kóval kellett járnia.
- Hát Márta hol van? - kérdezte Bobi, amint belépett és alaposan körülnézett.
- Még nem jött - mondta Cratchitné.
- Még nem jött? Szent karácsonyestéjén ilyenkor még nincs itt - mondta Bobi és jókedve menten elpárolgott. Sóhajtott és izzadó üstökét törölgette, mert a templomtól hazáig ügetve kellett jönnie. Kicsi Tibi jól megszalajtotta „lovát”. Márta látta búvóhelyéről apja gondterhelt arcát és előbújt, mert még tréfából sem akarta őt megszomorítani. A két kisebb gyermek felkapta kicsi Tibit és a konyhába vitték, hadd lássa ő is a sürgés-forgást, hadd hallja a vacsora sistergését.
- Hogy viselkedett kicsi Tibi a templomban? - kérdezte most anyja.
- Óh, roppant aranyos volt - válaszolt Bobi. - És milyen komoly. Ott ült a padban, homlokát összeráncolta, maga elé nézett, látszott, hogy valamin töri kis fejét. Hazafelé azután egyszer csak azt mondta, hogy már csak azért is jó, hogy ott volt a templomban, mert az emberek, amint őt mankójával látták, biztosan rögtön arra gondoltak, aki a bénákat éppé, a vakokat látóvá tette.
Bobi hangja remegett a megindultságtól. Óh, kicsi Tibi napról-napra okosabb lesz! Figyel, gondolkodik és mélyen érez.
Nem beszélt tovább, mert már jött is szegény kicsi Tibi kis mankójával topogva-kocogva. Egy-egy testvérkéje kísérte jobbról-balról. Leült kis székébe a tűz mellett. És mialatt Bobi feltűrt kabátjával - mintha bizony meg lehetett volna óvni a további kopástól rettenetesen vásott kabátját - forró limonádét készített, Péter és a másik két kicsi a pékhez szaladtak a diós-mákos kalácsért és a sültlibáért. Néhány perc mulva ünnepélyes menetben vonultak be ezekkel a nagyszerűségekkel.
Menten olyan lázas izgalom keletkezett, mintha egy sültliba valami párját ritkító jelenség lenne, ritka és becses madár, amihez képest a fekete hattyú kismiska. És ebben a házban valóban ritka és becses is volt. Az izgalom tetőpontra hágott. Anya a forró mártást öntötte a tálba. Péter szédületes gyorsasággal rakta ki a krumplit a lábasból, Belinda megcukrozta az alma­mártást, Márta a melegített tányérokat rakta az asztalra. Apa maga mellé ültette kicsi Tibit az asztalsarokra. A többi gyerekek nagy zenebonával hozták a székeket, majd odaültek az asztal mellé és kanalaikkal türelmetlenül doboltak. Végre ott illatozott a pompás libasült gyönyörűen feltálalva az asztal közepén. Amint az asztali áldás elhangzott, anya vette a nagykést és olyan néma csendben, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ünnepélyesen felvágta a sültet. A gyerekek kicsi Tibi vezénylésére harsány éljent kiáltottak.
Soha ilyen libát! Bobi maga sem fogyott ki a magasztaló szavakból. Milyen puha! milyen zamatos! Bőre ropogósra sült és főképp milyen olcsó! A pompás almamártással és zsírban sült krumplival olyan kiadós lakoma volt, hogy az egész család jóllakott vele, sőt még maradt is. Bizony, még maradt is! Cratchit mama különösen büszke volt erre és nagy gonddal rakta félre a maradékot, ami valójában nem volt más, mint egy jókora csont, parányi kis hússal. A kicsik fülig zsírosak lettek és alig tudtak szuszogni a jóllakottságtól. Különösen a zsírban sült krumpliból vették ki részüket.
Most Cratchit mama kiment a konyhába és mialatt Belinda leszedte az asztalt és tiszta tányért tett mindenki elé, óriási lámpalázzal nyitotta ki a sütőt, hogy kivegye a puddingos-fazekat. Vajon átfőtt-e eléggé, vajon kijön-e simán és egy darabban a formából? Nem esik-e majd össze? Egy pillanatra az is eszébe ötlött, hogy hátha valaki belopódzott a konyhaajtón, mialatt a család a libasültnek szentelte minden figyelmét és elemelte az egész fazekat. De nem! A fazék ott lapult a sütő mélyén! Amint a fedelét megmozdította, bódító gőzfelhő tört elő. Egy mozdulat és a pudding már egész fenségességében ott reszketett a tálon. A hófehér gőzölgő kendő olyan illatot árasztott mint amilyen nagymosáskor van. Na és a pudding maga! Az úgy illatozott, hogy le sem lehet írni! Egy pillanat és Cratchit mama fülig pirulva az örömtől, kezében a puddingos tállal, belépett a szobába. A brandy kék lánggal égett a pompásan és szilárdan álló puddingtorony körül, amelynek tetejébe karácsonyi gyertyát tűztek.
Soha ilyen puddingot! Bobi szent meggyőződéssel erősítgette, hogy ez a legjobb pudding, amit anya házasságuk ideje alatt készített. Cratchit mama elfogódottan mentegetődzött, mond­ván, hogy túl kicsinek találja a puddingot ekkora család részére. Úgy látszik, elvétette a mértéket. Mindnyájan hevesen mondtak ellent és csakugyan, amint kiosztották a pompás, gőzölgő, édes, meleg ételt, jókora adag jutott mindenkinek.
Végre asztalt bontottak, néhány hasáb fát dobtak a tűzre és körülülték a kandallót. Narancs és alma járta, majd halom gesztenyét vetettek a parázsra. Bobi maga elé tette a család boros-készletét, ami egy fületlen kancsóból és két pohárból állott. Ebbe töltötte a fűszeres, édes forraltbort, mialatt a gesztenye vidám pattogással sült a parázson.
- Boldog karácsonyi ünnepeket mindnyájatoknak, drágáim, - mondta most Bobi. - Isten segítsen valamennyiünket!
- A jó Isten áldása legyen mindnyájunkon - mondta kicsi Tibi.
A kicsi szorosan odahúzódott apja mellé. Bobi tenyerében tartotta a kis sima kezecskét, mintha nem akarná elengedni. Nagyon szerette és féltette ezt a kis nyomorék gyermekét.
- Szellem - szólalt meg most Scrooge, soha nem érzett elérzékenyüléssel - meg fog halni ez a kicsike?
- Egy üres széket látok, meg egy zúgot a sutban, ahová nem ül soha senki. Ha csoda nem történik, ez azt jelenti, hogy meghal a gyermek.
- Nem! Nem! Édes kísértet, drága szellem! Ne mondd ezt, ne mondd ezt. Mondd, hogy életben marad!
- Mondom, ha csoda nem történik, nem éri meg a jövő karácsonyt. Dehát mi hiba ebben? Legalább csökkenti majd a túlnépesedést. Nem?
Scrooge lehorgasztott fővel hallgatta saját szavait, amelyeket a kísértet nyilván gúnyból idézett.
- Gyarló ember - mondta a szellem - lám milyen hideg és keményszívű voltál, amikor a túlnépese­désről beszéltél, anélkül, hogy végiggondoltad volna valójában a dolgot. Azt hiszed, hogy magad szabhatod meg embertársaid életét vagy halálát. Nem gondolod, hogy Isten előtt a te életed sokkal kevésbé értékes, mint az ilyen nyomorék gyermeké? Isten! Az ilyen beszéd annyi előtted, mintha egy kukac a falevélen felhánytorgatná, hogy lent a sárban túl sok éhes társa van!
Scrooge megtörve hallgatta a szellem dorgáló szavait, elgondolkozva sütötte le szemét és csak arra figyelt fel, amikor a nevét hallotta.
- Scrooge úr egészségére - mondta. - Az ő egészségére, akinek ezt a szép ünnepi estét köszönhetjük.
- Valóban neki köszönhetjük! Volna csak itt! - mondta Cratchitné asszony haragra gyúlva. - Majd megtanítanám arra, hogy mi a karácsony. Kitálalnám neki a tésztát. Annyit, hogy tudom Isten, nehezen nyelné le.
- Drágám, - mondta Bobi - a gyerekek előtt ne beszélj így. No, meg karácsonyeste van!
- Hát persze, hogy karácsonyeste van! Mikor juthatna máskor eszedbe egy ilyen házsártos, fukar, kapzsi, keményszívű ember egészségére inni, mint amilyen főnököd, Scrooge. Ha valaki, akkor te, szegény öregem, igazán tudhatod, hogy kicsoda.
- De drágám, hagyd már abba! Éppen ma este nem illik! - Ha valakinek az egészségére iszom, az csak te lehetsz, szívem. Amit Scrooge úrnak kívánok, azt nem mondom hangosan. Legyen boldog vele. Olyan boldog, ahogy én kívánom.
Körbeadták a poharakat; a gyerekek is bedugták a nyelvük hegyét a borba. Utolsónak kicsi Tibi.
Scrooge a család mumusa volt. Nevének említése elég volt arra, hogy a mosoly eltűnjön az arcokról. Vagy öt percig nem is tértek magukhoz. De azután annál vidámabbak lettek. Bobi elmondta, hogy Péter számára egy állás van kilátásban, ami, ha beválik, öt shilling hat pennyt jövedelmez hetenkint. A kicsik jót nevettek, mert komolyan nem tudták elképzelni, hogy Péter, mint egy felnőtt, pénzt keressen. De Péter töprengve meredt maga elé, mintha azon gondolkodnék, hogy mibe fektesse majd hatalmas jövedelmét. Márta, aki kézilány volt egy kis nőiszabónál, elmondta, hogy mi a dolga a műhelyben. Azt is, hogy milyen nehezen múlik néha munka közben az idő és hogy mennyire örül a holnapi pihenőnapnak. Oh, milyen soká fog aludni. Milyen remek dolog egy ilyen ünnepnap! Elmondta, hogy egy lordot és egy ladyt látott a minap. A lord alig volt akkora, mint Péter. Közben vígan rágcsálták a sült gesztenyét és szürcsölték a bort. Néha énekeltek is. A dal egy kisfiúról szólt, aki elfáradt a hóviharban. Kicsi Tibi csilingelő magas hangja kellemesen csengett ki a kórusból.
A kis meghitt csoportot a legjobb akarattal sem lehetett tetszetősnek mondani. Nem voltak valami csinos emberek. Öltözetük szegényes volt, fakó, cipőjük vásott, ruháik kopottak, folto­zottak, arcuk a gondtól és szegénységtől szürke. De boldogok voltak mégis és megelége­dettek; legalább ma, ebben az órában; a karácsony szelleme meghintette őket megbékítő, megszépítő szenteltvizével. Már az ajtóban álltak, de Scrooge még mindig nem tudta szemét levenni róluk. Különösen kicsi Tibit nézte hosszan, simogató szemmel, mielőtt az ajtót behúzták maguk mögött.
Közben lassan egészen besötétedett és sűrű pihékben hullt a hó. A konyhaajtókon és ablakokon keresztül a tűzhelyek meleg fénye csodálatos vörös és sárga színfoltokat vetett a friss hóra. Fények és illatok árulták el szerte a városban, hogy ünnepi vacsora készül. Az ablakfüggönyök készen álltak, hogy lehúzzák őket és a sötétet és hideget kirekesszék a fényes és meleg otthonokból. A gyermeksereg víg hancúrozással futott mindenütt a vendégek elé, a bácsik, nénik, felnőtt testvérek, nagyapa, nagyanya fogadására. Másutt kis csapatok tereferélve indultak látogatóba. Egy csapat csinos fiatal leány is feltűnt, divatos prémkucsmásan és apró csizmácskákban. Huncut boszorkányok! Olyan kacéran, annyi tűzzel pillantgattak jobbra-balra; jaj annak a megcsontosodott legényember szívnek, akit ma lángralobbantanak!
Ha az ember elnézte a sokaságot az utcákon, szinte úgy látszott, hogy a házakban talán senki sem maradt, aki ezt a vendégsereget fogadja. Holott valójában alig volt ház, ahová vendéget ne vártak volna. A kandallókban akkora tüzek lobogtak, hogy a lángnyelvek itt is, ott is, kicsaptak a kéményen. Békesség a jóakaratú embereknek! - mondta a szellem és láthatatlanul járva a tömegben örömet és boldogságot hintett a szívekbe.
Még az öreg, máskor mogorva és magányos lámpagyújtogató is jót nevetett magában, amikor elhaladtak mellette. Fénypontok gyúltak, amerre az öreg elhaladt és nem sejtette, ki kíséri útján és mitől olyan könnyű és vidám öreg szíve.
Most hirtelen megint változik a kép, anélkül, hogy a szellem bármit szólt volna. Sötét, vad, mocsaras, kietlen táj látszik. Nagy, faragatlan kőrakások fehérlenek elszórtan, mintha óriások temetője volna. Zabolátlan vizek törnek elő mindenfelől, a sziklák hasadékaiban zöldes jéggé fagyva. Moha és zúzmó, keshedt gyér fű a laposabb sziklákon. A nyugati égbolton vörösen pislákol a lenyugvó nap, mint valami vérbenforgó bedagadt szem, majd mind lejjebb és lejjebb csúszva eltűnik a szemhatár alatt, elnyeli a hideg és nedves éjszaka.
- Milyen vidék ez? - kérdezte most Scrooge.
- Bányászok tanyája, akik a föld sötét gyomrát túrják, - válaszolta a szellem. - De jól ismernek engem. Idenézz! - Az egyik kunyhó ablaka világos volt; benn lámpa égett. Arrafelé tartottak. A vályogviskó falán keresztül a szobába léptek. Töpörödött anyóka és hosszúszakállú vén ember ültek a tűznél, körülöttük gyermekeik, unokáik, talán dédunokáik is. Az öreg mély, öblös hangon egy karácsonyi dalt énekelt. A dallam messzire elhangzott a kopár táj felett a csendes éjszakában. Ősrégi dal volt, amit még gyermekkorában tanult; a többiek csak a refrént énekelték vele. Valahányszor felhangzott a kórus, az öreg dala is nekividámult, élénkebb és színesebb lett; ha a fiatalabbak elhallgattak, az öreg hangja is fáradtabb lett, el-elcsuklott.
Mindezt csak futólag látták. Semmit sem időztek. Scrooge erősen belekapaszkodott a kísértet ruhájába és lebegve szálltak magasan a levegőben.
Hová? Messze ki a nyilt tenger felé! Scrooge borzadva látta, mint tűnik el a sziklás part csipkés vonala mögöttük; dermedten hallgatta a vadul hömpölygő víz robaját, amint örvénye­ket váj a tengerfenékbe s sziklaüregek között hófehér tajtékot verve hullámzik ide-oda. Egy magános sziklán, egy jó órányira a vad partvidéktől egy világítótornyot pillantottak meg. Hínár és tengeri fű fonódott a sziklák lába köré, sirályok repdestek a torony körül, olyan való­színűtlen környezetben, mintha a tenger és a vihar szülte volna őket. A két toronyőr a tűzhely mellett ült, ahonnan egy barátságos fénysugár a dühöngő tengerre hullt. Gyalulatlan asztalnál ültek, egy kancsó grog mellett és melegen szorongatva egymás kezét, boldog karácsony­ünnepet kívántak egymásnak. Az öregebbik, tenger- és viharszántotta barázdákkal arcán, olyan volt mint egy régi gálya orrán tengerészmódra odafaragott szoboralak. Erős hangon énekelt, mintha a vihart és hullámverést akarná túlkiáltani.
Ám a szellem itt sem pihent meg. A háborgó, viharos tenger felett repülve, mind messzebbre ragadta magával Scrooge-ot, amíg végre minden emberlakta helytől távol, egy hajó fedélzetén szálltak le. Megálltak a kormányos mellett, szemmel tartották az ügyeletes tiszteket, a legénységet. Sötét ruhájukban, a ködös téli estében a tengerészek is szellemalakoknak látszot­tak. Legtöbbjük valami karácsonyi dallamot dúdolt, mások félhangosan beszélgettek régi-régi karácsonyi élményükről, vagy egyszerűen hazagondoltak vágyakozó szívvel, családjukra, az otthoni karácsonyra. Egyben megegyeztek valamennyien, a tisztek és a legénység, az őr­személyzet és azok is, akik nem voltak szolgálatban - abban, hogy mindegyiküknek volt egy jó szava, egy mosolya a másik számára, egy gondolata távollévő szerettei számára és örömmel töltötte el mindegyiküket a tudat, hogy a távollévők is bizonnyal szeretettel gondolnak rájuk. Mialatt Scrooge még a viharos szél zúgását hallgatta, és azon tűnődött, hogy a tengerészek mily haláltmegvető biztonsággal vitorláznak ezen az elhagyott vidéken, a feneketlen tenger ismeretlen mélységeit kísértve, nagy csodálkozására hirtelen ismerős, vidám kacagást hallott. Még jobban elcsodálkozott, mikor felismerte unokaöccse hangját és fényesen kivilágított, barátságos, meleg szobában találta magát. A szellem mellette állt és Scrooge oldalt pillantva rá, jól látta, hogy meghitten mosolyog unokaöccsére.
- Haha - kacagott Scrooge unokaöccse - hahaha.
Egyébként, ha ismertek valakit, aki szívből jövőbben és többet kacagna Scrooge unoka­öccsénél, szóljatok kérlek nekem, az illetővel és is szívesen megismerkednék.
Milyen bölcs és kitűnő dolog, hogy nemcsak a betegségek, a baj és szomorúság ragadósak, hanem az öröm és jókedv is. Sőt ezek talán minden más dolognál gyorsabban és alaposabban ragadnak egyik emberről a másikra. Így történt, hogy mikor Scrooge unokaöccse olyat kacagott, hogy az oldala is belefájdult, a kacagás menten átragadt feleségére is. Az egybegyűlt barátok is mind karban velük kacagtak.
- A karácsonyünnepet csalásnak és ámításnak mondta. Istenemre, micsoda ostobaság! És ezt valóban így is gondolta!
- Annál nagyobb szégyen ránézve - mondta most a fiatalasszony. Nagyon talpraesett, okos menyecskének látszott. És csinos is volt - nagyon csinos! Gödröcskés állacska, csókratermett cseresznyeszáj, ragyogó szemek! Vonzó, elbájoló jelenség! valóban elbájoló!
- Bolondos egy fickó az öreg - mondta most Scrooge unokaöccse. - Tele mindenféle bogarakkal és hibákkal. De hibái magukban hordják büntetésüket. Nekem egyébként semmi bajom nincs vele.
- Azt szoktad mondani, hogy rettentő gazdag - mondta a fiatalasszony.
- És mit ér vele? Semmit. Éppen semmit. Semmi jóra nem használja a pénzét. Még arra sem, hogy kényelmesen és szépen éljen, vagy abban a gondolatban teljék öröme, hogy a pénzét ránkhagyhatja. Hahaha!
- Én nem vagyok vele ilyen elnéző - mondta az asszony. Nővérei és a jelenlévő többi hölgyek is láthatólag ugyanazon a véleményen voltak.
- De én elnéző vagyok, mert sajnálom őt! Nem is tudnék rá haragudni, még ha akarnék is. Kinek van terhére örökös zsörtölődésével? Csak saját magának. Most a fejébe vette, hogy haragban van velünk. Mi az eredmény? Elesik egy vacsorától. Egy nem valami kiváló vacsorától.
- De igen is hogy kiváló, nagyon is kiváló vacsorától esik el! - szólt közbe a fiatalasszony. Az egész társaság helyeselt neki, és meg kell adni, hogy ebben a dologban a legmértékadóbbak voltak, mert most keltek fel a vacsorától és a kandalló körül ülve a csemegét rágcsálták.
- Nos, örülök, hogy ezt hallom, mert nincs sok bizalmam a fiatal és tapasztalatlan házi­asszonyok konyhája iránt. Te hogyan vélekedsz erről, Topper? - Topperen a vak is láthatta, hogy fülig belehabarodott a háziasszony egyik húgába; ehhez mérten persze azt válaszolta, hogy ő, mint társtalan, szerencsétlen legényember, túlságosan elfogult, semhogy ilyesfajta kérdésre érdemleges választ adhatna. A háziasszony húga, bájos, gömbölyded szőkeség gyönyörű csipkegalléros ruhában, mélyen elpirult.
- Mondd csak tovább, ha már elkezdted - bíztatta Scrooge unokaöccse barátját - fura alak vagy, soha nem fejezed be azt, amit elkezdesz. - Scrooge unokaöccse most újból kacagni kezdett és noha tömzsi kis sógornője szagosvizes üveget tartott az orra alá, nem hagyta abba, amíg csak valamennyi jelenlevőre át nem ragadt a nevetés.
- Csak azt akartam mondani, hogy öreg, rigolyás nagybátyám azáltal, hogy nem szeret minket és nem barátkozik velünk, csak kellemes óráktól fosztja meg magát. Olyan óráktól, amiket poros irodájában és dohos lakásában saját exkluzív társaságában bizonyára nem élvezhet. Én a magam részéről minden karácsonykor megkísérlem, hogy béke-jobbot nyújtsak felé, akár tetszik neki, akár nem; őszintén szólva: sajnálom az öreget. Felőlem kigúnyolhatja a karácsonyt, amíg csak él, mégis úgy hiszem, hogy ha minden évben mosolygó arccal elébe állok és üdvözlöm, csak javul valamelyest a véleménye a szeretet ünnepéről. Ha más hatást nem gyakorlok rá, minthogy esetleg hagy ötven fontot szegény segédjére, már sokat tettem. Azt hiszem, ma délután sokat épült az öreg, mert alaposan munkába vettem. - Ezen megint csak jót nevetett a társaság. De Scrooge unokaöccse egy pillanatra sem érezte sértve magát, hogy talán rajta nevetnek. Sokkal fontosabb volt neki, hogy vendégei vidámak legyenek, semhogy azzal törődjék, hogy mi vidámságuk oka. Így mulatoztak, ismételten körbe-körbe adva a boroskancsót. Teáztak, majd tea után muzsikáltak. Toppernek kellemes basszus hangja volt, amit oly könnyedén kezelt, hogy sohasem vörösödött bele. A háziasszony szépen hárfázott és oly könnyed és egyszerű dallamokat csalt elő a hangszerből, hogy egy gyermek is megtanulhatta első hallásra. A gyermeki melódiák hallatára Scrooge-nak hirtelen eszébe jutott az iskola és játszópajtásai, amint azt elmúlt karácsonyok szelleme felidézte volt számára. Fokról-fokra mindjobban ellágyult és világosan érezte, hogyha gyakrabban hallgatta volna ezeket az édes hangokat, talán olyan ember lett volna belőle, aki az élet szépségeit is meglátja és néha boldognak is érzi magát. Ha pedig az élet végére gondol, más is eszébe jut, nemcsak a sírásó, aki szegény öreg Marley-t eltemette.
Mikor a zenével beteltek, zálogosdit játszottak, mert roppant jólesik néha gyermekké válni ismét. Különösen jó karácsonykor, mert hiszen az ünnep maga is a gyermek Jézus ünnepe! Először persze szembekötősdit játszottak. Topper szemére kendőt kötöttek, de úgy látszik, a szerelmes fiatalember a tyúkszemével is látott, mert mindenütt a begyes, csipkegalléros lány nyomában volt. Alighanem összejátszottak a házigazdával és talán a szellemmel is, akiről feltehető, hogy a szerelmesek pártfogója. Székeken, asztalokon keresztül mindenütt a lány nyomában! Feldönti a piszkavasat, belegabalyodik a függönybe, nekimegy a zongorának, de csodálatos módon mindig tudja, merre jár a lány. Nem is akar mást megfogni, csak őt. Ha valaki elébe állna, hogy szántszándékkal megfogassa magát, azt nagy ívben kikerülné és addig ügyeskedne, oldalogna, amíg megint csak a kislány nyomában volna. Az el-elkiáltja magát, hogy Topper csal, kukucskál, hamis a játék. És igaza van. Végül is a lány fondorkodása, suhanása, illanása hiábavaló, beszorul egy sarokba és fogva van. Most a fiún a sor, hogy meggyőződjék, valóban őt fogta-e el? Micsoda huncutság! Fejkendőjét, nyakékét, gyűrűjét, mind-mind végigtapogatja, hogy személyazonosságáról meggyőződjék. A lány duzzog is, alig tudja a fiú megengesztelni. A következő játékból mindketten ki is maradnak, és hosszan suttognak egy függöny mögött.
A háziasszony nem játszott szembekötősdit; ott ült a tűz mellett, nagy öblös karosszékben. Scrooge és a szellem épp a háta mögött álltak. De mikor azután később „árverés”-t és „mesterségünk címeré”-t játszottak, ezekben a játékokban olyan gyors észjárású és szellemes volt, hogy férjének nem kis örömére, valamennyi húgát lepipálta. Ami elég nagy szó, ha meggondoljuk, hogy közöttük is akadt kiválóan okos leány - aki nem hiszi, kérdezze meg Toppert!
Vagy húszan lehettek és valamennyien játszottak; még Scrooge is, aki teljesen megfeledkezve magáról és arról a körülményről, hogy láthatatlan és a hangját sem hallhatja senki, gyakran közbeszólt és fején találta a szöget; tudjuk, hogy ravasz és éleseszű öreg fickó volt, ha néha együgyűnek is tettette magát.
A szellem örömmel látta, hogy Scrooge hogy belefeledkezett a játékba. Majd mikor már menni készültek, Scrooge, mint valami gyermek, könyörgött, hogy maradjanak még, amíg a vendégek szétszélednek. A szellem ebbe sehogysem akart beleegyezni.
- Ni, épp egy új játék kezdődik, - mondta Scrooge - csak egy félórácskát maradjunk még!
„Fekete-fehér, igen-nem”-et játszottak. Scrooge unokaöccsének a kitalálandó szót egy cédulára kellett titokban felírnia és a többiek kérdéseire „fekete-fehér, igen-nem”-mel válaszolnia; a feleletekből meg kellett állapítani a cédulára felírt szót. A kérdések pergőtüze megindult, rövidesen úgy alakult a helyzet, hogy a kérdések egy állat körül forogtak. Annyi bizonyos volt már, hogy élő állat, kellemetlen állat, vadállat; olyan állat, amelyik morog, dörmög, szabadon jár-kel London utcáin. Senki nem vezeti, nem él az állatkertben, sem a cirkuszban, nem ló, nem disznó, nem szamár, nem macska és nem medve. Scrooge unokaöccse minden kérdés után hangosabban és hangosabban kacagott, végül már az oldalát fogta és a díványon hempergett, rugkapálódzott nagy jókedvében. Végül is a kis tömzsi lány (a csipkegallérral) mentette meg a helyzetet:
- Kitaláltam, kitaláltam, tudom már, mi áll a cédulán!
- Nos, mi?
- Scrooge úr! A nagybácsid!
Eltalálta! Mindenki megcsodálta az éleseszű kislányt, bár egyesek hibáztatták, hogy a „medve?” kérdésre a házigazda „nem”-mel felelt. Ha egyáltalán számításba vették volna Scrooge urat, ez a „nem” megzavarhatta volna őket.
- Lám, milyen pompás, mulatságos perceket szerzett nekünk az öregúr - mondta most az unokaöccs - igazán hálátlanság volna, ha nem innánk az egészségére. Hol a boroskancsó? Nosza igyunk!
- Éljen Scrooge bácsi! Éljen, éljen! az öreg Scrooge - kiáltották karban.
- Kellemes karácsonyt és boldog újévet kívánunk neki, akár tetszik, akár nem! Éljen Scrooge bácsi.
Scrooge vidámnak és könnyűnek érezte magát. Soha nem érzett érzések töltötték el: hálát és boldogságot érzett. Ha a szellem időt enged neki, akkor a felköszöntőt ünnepi szónoklattal viszonozta volna; azzal sem törődött volna, hogy szavát senki sem hallhatja. Minderre azonban nem volt ideje. Mikor unokaöccsének utolsó szavai elhangzottak, az egész kép eltűnt, mintha a szél fújta volna el. Egy pillanat és ismét útban voltak.
Egy sereg házban megfordultak, sok mindent láttak; mindenünnen megnyugodva és elége­det­ten távoztak. Betegágyak mellett állottak és a betegek felfrissültek; a számkivetettek néhány percre otthon érezték magukat; a boldogtalanok reményre kaptak; a szegények gazdagnak, a gyengék erősnek érezték magukat. Szegényházba, kórházba, fegyházba és a nyomornak mindenféle más tanyáira látogattak el; a szellem a szerencsétleneknek mindenütt vígaszt és örömöt osztott; Scrooge látott, hallott és okult. Hosszú és kalandos éjszaka volt. Scrooge azon tűnődött, vajon csakugyan egyetlen éjszaka-e? Az is feltűnt neki, hogy míg ő maga mitsem változott, a szellem szemlátomást öregedett. Éppen egy kis csapat betlehemes gyerektől búcsúztak, amikor Scrooge a szellemre nézett és látta, hogy haja őszbevegyülő már.
- Ilyen rövid a szellemek élete? - kérdezte.
- Az én életem a földön nagyon rövid. Ma éjszaka véget ér, - válaszolt a szellem.
- Ma éjszaka?
- Éjfélkor. Nincs már sok időm hátra.
Az óra éppen elütötte a háromnegyedet. - Bocsáss meg, - szólalt meg Scrooge halkan - ha olyat kérdezek, ami nem rám tartozik. Valami különös látszik ki ruhád alól. Alig tudom elképzelni, hogy a te testednek lehetne része. Azt sem tudom, hogy láb-e vagy karom?
- Amennyi hús van rajta, attól karom is lehetne - válaszolta a szellem szomorúan. - Idenézz!
Ezzel kitárta ruháját; két nyomorúságos, csontig soványodott, reszkető kisgyermek tűnt elő. Letérdepeltek és két kézzel kapaszkodtak ruhájának szegélyébe.
- Ember! Ezeket nézd meg! Jól nézd meg őket - kiáltotta a szellem. - Egy fiúcska és egy leány. Sápadt-zöld, rongyos, éhes, sötét és sóvár pillantású, nyomorultul alázatos mindakettő! Arcukon az ifjúság hamvának helyén rút ráncok, petyhüdt bőr, kiálló csontok, fénytelen kék szemek. Homlokukon az őrangyal lehellete helyett ördögpata komisz rúgása. Gonosz varázslat, rontó bűbáj, vagy bármi más, emberi értelem számára érthetetlen csoda sem tudott volna félig ilyen visszataszító szörnyeket létrehozni.
Scrooge visszahőkölt. Nem tudta, mit mondjon. Első percben úgy érezte, hogy talán dícsérnie kellene a gyermekeket. Talán azt kellene mondania, hogy szépnek találja őket. De azután visszarettent ettől a borzalmas hazugságtól és csak annyit mondott: - A tieid? A te gyermekeid?
- Az Emberiség gyermekei - mondta a szellem a két szerencsétlenre nézve. Hozzám futottak, hogy vádat emeljenek szülőik ellen. Ez a fiú: a Tudatlanság és az a lány: a Nyomor. Őrízkedj mindkettőtől és egész rokonságuktól. De leginkább a fiútól, mert az ő homlokára a Kárhozat van írva, ha nem akad senki, aki letörölje onnan. Jól tudod, miről van szó, ne tagadd! Kövezd meg azokat, akik aljas pártérdekből eltűrik őket, bár tudják, hová visz az út és a vég elkerülhetetlen.
- De hát nem akad számukra segítő kéz vagy oltalom? - kiáltotta Scrooge.
- Mire valók a fegyházak? - mondta gúnyosan a szellem, saját szavait fordítva Scrooge ellen. - És a dologházak?
Az óra tizenkettőt ütött.
Scrooge a szellem felé fordult, de semmit sem látott. A szellem eltűnt. Amikor az utolsó óraütés is elhangzott, Scrooge-nak hirtelen eszébe jutott az öreg Marley jövendölése és amint körülnézett, csakugyan egy különös ünnepélyes látomást látott közeledni. A látomás gomolygó ködbe, félelmetes titokzatosságba burkoltan állott előtte.

A harmadik számú, egyben utolsó kísértet



Arany László - A kis ködmön
Petőfi Sándor - Elválás 1939

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. július 13. hétfő

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://www.meseld.hu/