Mese nem csak gyerekeknek

Charles Dickens - Karácsonyi ének - A harmadik számú, egyben utolsó kísértet

karacsonyi_enek
5. oldal / 6

A látomás lassan, néma csendben közeledett. Mikor már egész közel volt, Scrooge térdre esett; a kísértet nyomában - mert a látomás nem volt más, mint a harmadik számú kísértet - még a levegő is titokkal és borzalommal volt tele. Tetőtől-talpig bő, fekete köntöst viselt, amely arcát is elfedte, alakját teljesen beburkolta, úgy hogy csak egyik kinyújtott keze látszott, egyébként teljesen beleveszett a koromsötét éjszakába. Scrooge csak annyit látott, hogy a kísértet magas, derék alak és jelenléte valami ünnepélyes, szorongó félelemmel tölti el. A titokzatos, sötét alak némán és mozdulatlanul állt előtte.
- Az eljövendő karácsonyok szelleméhez van szerencsém? - kérdezte Scrooge.
A szellem nem válaszolt. Kezét kinyújtva tartotta, mintha valahová mutatna.
- A jövőt akarod felfedni előttem? Dolgokat, mik még nem történtek meg, de el fognak következni az időben? Így van?
A sötét ruha redője mintha megmozdult volna a nyak körül. A kísértet alighanem bólintott. Ezt válasznak is vehette Scrooge, mert egyéb választ nem kapott. Noha megszokta már a szellemekkel való érintkezést, ettől a hallgatag kísértettől mégis annyira félt, hogy alig állt a lábán. A szellem látta, hogy milyen nyomorúságos állapotban van, és úgy látszik, ezért is várakozott. De a szünet nem igen használt Scrooge-nak, sőt inkább rosszabbul lett tőle. Iszonyatos volt számára a gondolat, hogy a sötét kámzsa mögül fürkésző szemek szegeződnek rá, ő maga pedig bárhogy erőlködik, mitsem lát, csak egy fehér sovány kezet és egy árnyalak elmosódó körvonalait.
- Jövendő szelleme! - kiáltotta kétségbeesésében - jobban félek tőled, mint az eddig látott szellemektől együttvéve. De tudom, hogy jószándékkal vagy irántam és azért jöttél, hogy megváltozzam és más ember legyen belőlem. Vezess tehát és én bizalommal és hálával foglak követni. Nem akarsz szólni hozzám?
Semmi válasz. Csak a kinyújtott kéz mutat némán egy irányba egy ismeretlen cél felé.
- Induljunk! - mondja Scrooge. - Induljunk már! Az éj rövid és az idő drága. Vezess, szellem!
A kísértet oly lassan, mint jött, megindult. Scrooge az árnyékába lépett. Az árnyék körül­burkolta, felemelte és vitte magával. Nem kellett bemenniök a városba, a város mintha a földből nőtt volna ki, hirtelen ott volt körülöttük. Ott álltak a város kellős-közepén, a tőzsde előtt. Bankárok, kereskedők, ügynökök sietve jártak fel-alá, pénzt csörgettek zsebükben, órájukat nézték, csoportokba verődve tárgyaltak; a kép ismerős volt Scrooge számára.
Egy kis csoport közelében álltak meg. Scrooge látta, hogy a szellem a csoportra mutat és közébük állt, hogy meghallgassa, miről beszélnek.
- Nem, a részleteket nem ismerem, csak annyit tudok, hogy meghalt - mondta egy magas, kövér ember.
- Mikor halt meg? - kérdezte egy másik.
- Azt hiszem, az éjjel.
- Tulajdonkép mi baja volt? - kérdezte egy harmadik, óriás tubákos szelencéből jókora adagot csippentve.
- Azt hittem, örökké fog élni.
- Istenem, ez az élet, - mondta valaki és nagyot ásított.
- Vajon kire hagyta a vagyonát? - mondta egy vörösarcú úriember, akinek az orra hegyén jókora lelógó bibircsók éktelenkedett. Olyan volt ez az orrtoldalék, mint a pulykakakas lebernyege.
- A fene tudja - mondta az álmos képű és ismét ásított. - Talán a társaságára. Rám nem hagyta, annyi biztos!
Ezen aztán mindnyájan nevettek.
- Bizonyára silány temetése lesz az öregnek. Nem tudom, ki az ördög fog elmenni kikísérni. Talán ha mi néhányan összeállnánk, elmehetnénk, nem?
- Ha kiadós halotti tor lesz, szívesen elmegyek - mondta a bibircsókos. - De ital is legyen.
Ezen megint csak jót nevettek.
- Úgy látszik, én vagyok köztetek a legönzetlenebb, - mondta a kövér úriember - mert se fekete kesztyűt nem szeretek hordani, se enni-inni nem tudok már kedvemre, mégis elmegyek a temetésre, ha jön még valaki velem. Ha jól meggondolom, én voltam az öreg legjobb barátja. Valahányszor találkoztam vele az utcán, mindig megálltam vele pár szóra! No, de már mennem kell! A viszontlátásra.
A kis csoport szétszéledt, ki erre, ki arra. Scrooge valamennyiüket ismerte, de nem értette, miért kellett ezt a beszélgetést végighallgatnia. Fürkészve nézett a szellemre.
De az egy szót sem szólt, csak némán mutatott az egyik mellékutcában két férfire, akik éppen találkoztak. Scrooge ezek mellé is odaállt hallgatódzni. Talán ez a párbeszéd fog fényt deríteni a szellem rejtélyes viselkedésére. Ezt a két urat is jól ismerte. Gazdag és tekintélyes üzletember volt mind a kettő. Scrooge mindig fontosnak tartotta, hogy ezek az urak jónak tartsák őt. Persze szigorúan üzleti értelemben jónak. Mondjuk húszezer fontra jónak.
- Jó napot! - mondta az egyik.
- Jó napot! Mi újság? - felelte a másik.
- Semmi különös. Az öreg Scratch elpatkolt!
- Igen, én is hallottam. Jó hideg van, nem?
- Karácsonykor miért ne lenne. Maga biztosan nem korcsolyázik?
- Nem én! Van egyéb gondom is. Nos, Isten vele!
Ennyi és nem több: üdvözlés, párbeszéd, búcsú; Scrooge semmivel sem lett okosabb. Érthetet­lennek találta, miért tulajdonít a szellem ilyen jelentéktelen beszélgetésnek, mint aminőket most végighallgatott, fontosságot. Annyit mindenesetre sejtett, hogy bizton van valami rejtett célja. Marley haláláról alig lehetett szó, mert hisz ez a múlt volt, a szellemnek pedig a jövőt kellett megmutatnia neki. Bárhogy törte a fejét, sehogyan sem tudta az imént hallottakat saját-magával összefüggésbe hozni. Azt azonban biztosra vette, hogy valamilyen tanulságnak, amelynek haszna egyelőre rejtve volt, kell a dologban lennie. Éppen ezért elhatározta, hogy igyekszik mindent jól emlékezetébe vésni, különösképpen pedig arra fog figyelni, ha saját árnyalakja feltűnnék, annak minden szavát, mozdulatát megjegyezze magának! Bízott benne, hogy jövőbeni alakjának viselkedése meg fogja oldani a számára most még érthetetlen rejtélyt. Bement a tőzsdeépületbe és körülnézett, de megszokott helyén egy idegen ember állt. Az órára nézett, tőzsdeidő volt, ilyenkor mindig itt szokott lenni; mindenkit jól megnézett, de még csak olyant se talált, aki kicsit hasonlított volna rá. Csalódást érzett, mert azt remélte, hogy most végre megpillanthatja megváltozott valóját.
A szellem szótlanul, sötéten állt mellette. Kinyújtott keze most egyenest reá mutatott. Ebből azt sejtette, hogy fekete kámzsa mélyén rejtőző szempár is rászegeződik; élesen, hidegen. Erre a gondolatra hideg futott végig a hátán, megborzongott. Most kimentek az épületből és elhagyták a banknegyedet. Csúf, rosszhírű városrészbe jutottak, ahol Scrooge azelőtt sohasem járt, csak hírből ismerte ezt a környéket. Piszkos, szűk sikátorok, nyomorúságos viskók, gyanús üzletek, rongyos, félmeztelen emberek, dűlöngélő részegek. Csatornabűz, szenny, piszok. Minden ház, utcasarok, kocsma, bűnt, aljasságot és nyomorúságot lehel magából.
Ebben a gyanús környezetben egy ugyancsak gyanús külsejű ócskásbolt előtt állottak meg. Rongyok, üres üvegek, ócskavas, láncok, szögek, elnyűtt cipők, csontok és más hulladékok halomban hevertek a kis bolt belsejében. Az ószeres, egy hetven körüli szurtos, ápolatlan, szakállas öreg egy hevenyészett cserépkályhán ült. A kályhában faszén égett, bűzt és füstöt terjesztve, a kis öreg egy szutykos pipából nem kevésbé bűzlő füstfelhőt eregetett. Láthatólag élvezte a világtól való elvonultságot és előkelő magányát.
Amint Scrooge és a kísértet a bolt elé értek, éppen egy asszony surrant be az ajtón, hátán jókora batyut cipelve. Alig lépett be az asszony, egy másik batyus nő is követte, majd egy sötétruhás férfi lépett a boltba. Néhány pillanatig riadtan pislogtak egymásra, azután hirtelen mind a hárman elnevették magukat.
- A takarítónő volt az első, mondta az asszony, aki később jött.
- És a mosónő a második, - mondta a sötétruhás férfi.
- És a sírásó a harmadik - mondta az ószeres. - Kutya egy szerencse, hogy mindhárman nálam találkoztatok. Mintha csak összebeszéltetek volna! No de jó helyre jöttetek. Kerüljetek csak beljebb a kis szobába. Egyiktek sincs először itt. Csak egy pillanat még, míg a boltajtót bezárom. Hogy nyikorog ez a vacak. Esküszöm, hogy nincs még egy ilyen ócska vasdarab az egész raktárban. És hogy hasogat a derekam. Ez is a legócskább csont az egész boltban. Ócska és rozzant vagyok magam is; illek az ócskaságaimhoz. No, gyertek be!
A kis szobát egy piszkos, szakadozott függöny választotta el az üzlettől. A kis öreg felpisz­kál­ta a tüzet, zsebkendőjével megtörülgette a kormos lámpaüveget, azután nagy nyugodalmasan tovább pipázott.
Ezalatt a takarítónő földredobva batyuját egy alacsony zsámolyra ült; könyökig meztelen karját összefonta a térdén és kihívóan nézegette a másik kettőt.
- No, mit bámul Dilberné? Nincs ebben semmi. Minden szentnek maga felé hajlik a keze. Az öreg is csak a saját előnyét nézte világéletében.
- Erre valóban ráhibázott! - helyeselte a mosónő. - Mást se tudott, csak mindig a maga javát nézni!
- Nos, akkor mit pislogtok úgy, mintha félnétek! Ki fogja megtudni? Senki. És mi biztosan nem fogjuk egymást bemártani.
- Affelől nyugodt lehetsz, - mondta Dilberné és a férfi egyszerre.
- Nos, akkor minden rendben van. Ez a pár vacak itt a batyuban senkinek sem fog hiányozni. A halottnak legkevésbé.
- Ha emberségesebb lett volna a vén gazember, lett volna valakije, aki vigyázzon a holmijára és nem halt volna meg olyan magányosan, mint egy kivert kutya.
- Fején találtad a szöget. Az öreg megkapta a magáét.
- Bár inkább én kaptam volna meg különbül a magamét. De nem akadt egyéb a kezemügyébe, csak ami ebben a rongyos batyuban van. No, de nyissuk ki, öreg Joe, halljam mit adsz érte. Mondd csak ki kereken, engem nem bánt, hogy első vagyok és nem szégyellem magam ezek előtt. Összetartottunk mi mindig. Meg aztán nem bűn, amit csinálunk.
Úgy látszik, a zsiványbecsület felülkerekedhetett a sírásóban, mert elsőnek mégis ő nyitotta fel a batyuját. Nem volt sok benne. Legértékesebb még az az egy-két inggomb, kézelőgomb, óralánc, irón, melltű volt, ami rögtön szemet szúrt az ószeresnek. Rendre mindent össze­számolt az öreg. Minden darabnak az árát felírta a falra, azután körülményesen összeadta. A végösszegre mutatva csak ennyit mondott:
- Uram, ennyi az ön követelése és ha kerékbetörnek, se adok egy fillérrel se többet. Ki következik?
Dilberné volt most soron. Néhány lepedő, törülközők, két régimódi ezüstkanál, cukorfogó, három pár viselt cipő. Az ő számláját is a falra írta az öreg.
- Hölgyeknek mindig nagyobb árat fizetek. Ez a gyengém; ezen fogok tönkremenni - mondta panaszkodó hangon az öreg. - Asszonyom, ön ennyit kap és egy félfillért se tud belőlem kiszorítani, még ha külön fizet érte, akkor sem.
- No öregem, most nézzük az én batyumat, - mondta az asszony, aki elsőnek érkezett.
Az ószeres letérdelt, nem mintha valami áhitatot érzett volna, inkább, hogy jó pár csomót megoldjon a bugyoron, ami néhány nyögés után sikerült is neki. A csomagból valami sötét, bizonytalan színű és anyagú szövet került elő.
- Mi ez? Mennyezetes ágy kárpitja?
- Ágykárpit! Ördögöd van, - válaszolta nevetve az asszony, kissé előredőlve keresztbefont karjaira.
- Csak nem emelted le gyűrűstől, tartóstól az ágyról, mialatt az öreg még...
- De bizony úgy - vágott szavába az asszony.
- Csoda életrevaló teremtés vagy! Biztosan boldogulni fogsz az életben - mondta az öreg Joe.
- Hát bizony, aminek lába nincs azt elviszem és nem szégyellem magam. Csak vigyázz, be ne piszkítsd a tiszta takarókat.
- Ezek is az ő takarói?
- Hát ki másé volnának? Biztosítalak, egy cseppet sem fázik már nélkülük.
- Remélem, nem valami járványos betegségben halt meg? - mondta az ószeres és kissé riadtan nézett az asszonyra.
- Légy nyugodt, nem becsültem olyan sokra a társaságát, hogy mellette maradtam volna, ha valami ragályos baja lett volna. Azt az inget pedig nézheted vakulásig, akkor sem fogsz egy mákszemnyi lyukat vagy csak egy tenyérnyi kopott helyet rajta találni. A legjobb inge volt és milyen finom. Persze, hogy nem engedtem eltékozolni!
- Hogy érted azt, hogy eltékozolni? - kérdezte az ószeres.
- Hát csak úgy, hogy az ilyen finom holmit kár volna halotti ingnek használni. Valaki elég ostoba volt és ráadta, de én nem voltam rest és lehúztam róla. Jó erre a célra egy ócska pamuting is. Épolyan jól áll a hullának, mint egy másik. Ha ez marad rajta, ettől se lett volna szebb.
Scrooge borzadva hallgatta ezt a beszélgetést.
Amint ott ült ez az alvilági csoport az öreg ószeres lámpájának fényénél, szinte úgy tűnt neki, mintha démonok marakodnának egy elköltözött lélekért. Az ószeres egy vászonzacskóból pénzt halászott elő.
- Ha, ha, ha, - nevetett az egyik asszony - amíg élt, mindenkit elriasztott magától. Miért? Kiért? Nyilván értünk! Mert kinek van belőle haszna? Csak nekünk. Hahaha.
- Szellem! - mondta Scrooge és tetőtől talpig megborzongott. - Mindent értek. Ennek a szerencsétlen embernek a sorsa az enyém is lehetne. Magam is ilyen szörnyű vég felé haladok. De szentséges ég, mi ez?
A szín ismét változott. Egy ágyat látott, egy csupasz, függönynélküli ágyat. Oly közel volt hozzá, hogy ha karját kinyújtja, elérhette volna. Az ágy összegyűrt lepedőjén egy sötét tömeg feküdt. Egy holttest.
A szoba sötét volt. Olyan sötét, hogy nemigen lehetett benne alaposan körülnézni. Scrooge valami titkos ösztönnek engedve, mégis kimeresztette szemét és igyekezett megállapítani, hol van. Az utcáról halvány fény esett éppen az ágyra, ahol a holttest feküdt; virrasztatlanul, siratatlanul, magára hagyatva.
Scrooge a szellemre nézett. A szellem keze a holttest fejére mutatott. A halotti lepel oly könnyedén volt odavetve, hogy Scrooge-nak elég lett volna egy ujjal hozzányúlnia, hogy a halott arcát láthassa. Világosan érezte, hogy szeretné is megtenni, de amikor kezét fel akarta emelni, ereje teljesen elhagyta, úgy, hogy a legkisebb mozdulatra is képtelen volt.
Ó hideg, rideg, rettenetes Halál! Milyen borzalmas és iszonyatos a te oltárod: a ravatal, ahol végtelen és titokzatos birodalmad kezdődik. De bármekkora is hatalmad, azoknak a fejéhez, akiket az életben szerettünk, becsültünk, tiszteltünk, nem nyúlhatsz. Egy hajszálukat sem görbítheted meg, egy arcvonásukat sem másíthatod meg. Mitsem számít az, hogy a halott keze erőtlenül lehanyatlik, hogy szíve már nem dobog, ha a kéz, amíg élt, adakozó volt és jóságos és a szív érzőn, melegen, emberségesen dobogott. Kaszálj csak, Halál, kaszálj! Az emberi jócselekedetek kivirágzanak a sírokon és az örök életet hirdetik szerte a világon.
Ezeket a szavakat egy belső hang súgta Scrooge-nek, amint ott állt és a halott ágyát nézte. Azon tűnődött, vajon hogyan viselkednék a halott, ha hirtelen feltámadna. Vajon még mindig kapzsiság, irígység, pénzvágy irányítanák-e gondolatait? Hiszen láthatta már, hogy milyen szomorú, dicstelen vég felé vitték ezek a jellemvonások! Mindenkitől elhagyatva, kiterítve fekszik a sötét, magányos házban. Sehol egy asszony, gyermek vagy csak egy barát, akihez egyszer egy jó szót szólt életében és aki most emlékezve erre a szóra, egy könnyet ejtene érte! Csak egy kóbor macska sündörög az ajtó körül és patkányok matatnak a tűzhely alatt. Scrooge undorodva hessegette el magától a gondolatot, hogy ezek miért keringenek oly izgatottan a holttest körül.
- Szellem - mondta - az iszonyat háza ez a hely. Hidd el, már megkaptam a leckét. Nem fogom elfelejteni. Vigyél el innen!
De a kísértet még mindig mozdulatlanul mutatott a holttest letakart fejére.
- Értelek - mondta Scrooge - és megtenném, amit kívánsz, ha tudnám. De nincs erőm hozzá. Egy parányi erőm sincs!
A kísértet merően nézett rá.
- Ha van valaki ebben a városban - könyörgött Scrooge gyötörten - akiben valamiféle érzést kelt ennek a szerencsétlen embernek a halála, úgy vezess oda, hadd lássam, ki az.
A kísértet sötét köpenyét, mint egy denevér-szárnyat terjesztette ki. Egy pillanatra Scrooge semmit sem látott, azután egyszerre fényes nappal volt; egy szobában voltak, ahol egy anya gyermekei körében fel-le járkált.
Az asszony látható türelmetlenséggel pillantott időnkint az ajtóra; nyilvánvalóan várt valakit. Megpróbált kissé varrogatni, de azután megint csak felkelt, kinézett az ablakon, az órára nézett. Játszadozó gyermekei zsivaját - máskor oly kedves lármát - is csak nehezen tűrte.
Végre nyílt az ajtó; az asszony elébefutott férjének. Fiatal férfi volt, de a gond és nélkülözés mély barázdákat szántott már arcára. Az arcon mintha valami derű suhant volna át. Öröm, amit azonban leplezni akart, mintha szégyellte volna magát miatta.
Szótlanul ültek az ebédhez. Hosszú hallgatás után az asszony törte meg a csendet.
- Van valami újság?
A férfi mintha habozott volna, mit válaszoljon.
- Jó vagy rossz? - kérdezte most az asszony.
- Rossz.
- Végkép tönkrementünk?
- Nem. Még van remény.
- Igen. Ha haladékot adna. De hát hihetünk-e ilyen csodában?
- Már adott haladékot - mondta a férfi. - Meghalt.
Az asszony szelíd és türelmes teremtés volt, nyílt tekintetű; minden gondolata az arcára volt írva. Most összekulcsolta a kezét, imádkozott. Imája a hála imája volt és egyben könyörgés. Az ég bizonyára megbocsátotta neki a gondolatot, ami a hír hallatára az első pillanatban agyába tolult.
- Tudod, hogy tegnap este meg akartam látogatni, hogy egy hét haladékért könyörögjek. Részeges takarítónője nem engedett be; azt mondta, beteg. Azt hittem, egyszerű kifogás. Nos, nemcsak hogy tényleg beteg volt, hanem már a végét járta akkor.
- Vajon ki lesz az örökös?
- Nem tudom. De amíg a helyzet tisztázódik, biztosan előteremtjük a pénzt. Vagy ha nem sikerülne megszerezni, talán akkor sem lesz a sors hozzánk olyan mostoha, hogy az örökös is olyan kérlelhetetlen hitelező legyen, mint ő volt. Ma éjszaka mindenesetre nyugodtan alhatunk. Valóban a kedélyek megnyugodtak. Még a gyermekek arca is felderült, noha nem sokat értettek a dologból. A ház fellélegzett, csaknem vidám lett, boldog és nyugodt, mert az az ember meghalt. Az egyetlen ház volt a városban, ahol a haláleset valami érzelmet váltott ki. És ez az érzelem is a megkönnyebbülés érzése volt.
- Szellem, - mondta most Scrooge - csak egy szikrányi gyengédséget, csak pillanatnyi ellágyulást szeretnék valahol látni. Valakit, aki megindultan gondol a halottra, aki ott fekszik a hideg, sötét szobában, elhagyatva és magánosan. Óh milyen vigasztalan és gyötrelmes emlék! Sohasem fogom elfelejteni.
A kísértet ismerős utcákon át vezette. Scrooge jobbra-balra tekintgetett, még mindig remélve, hogy saját alakját pillanthatja meg valahol; de hiába.
Cratchit házához értek. Cratchitné és a gyerekek a tűz körül ültek.
A szobában csend volt. Szokatlan csend. A máskor oly pajkos és hangos kicsik összebújva ültek egy sarokban; Péter könyvet olvasott. Cratchitné és a lányok varrtak.
„És előfogván egy gyermeket közéjük állítá azt.”
Ez a mondat csengett Scrooge fülében. Vajon hol hallotta? Bizonyára Péter olvasta fel az ölében levő könyvből, mikor beléptek az ajtón. De miért hagyta abba az olvasást?
Cratchitné sóhajtva tette félre munkáját, kezébe temetve arcát.
- A varrás megerőlteti a szememet, különösen ha gyertyafénynél varrok; mindig könnyezni kezdek. Nem akarom, hogy apátok, ha hazajön, könnyes szemmel találjon. Azt hiszem, mindjárt itt lesz.
- Már rég itt kéne lennie, - mondta Péter becsukva a könyvet, - de az utóbbi napokban úgy látszik, lassabban jár.
Mindnyájan hallgattak megint. Csak bólogattak szomorúan, végre megint Cratchitné szólalt meg.
- Pedig hogy tudott sietni! Kicsi Tibi a nyakában ült! Még futott is vele!
- Én is hányszor lovagoltattam így szegénykét! - mondta Péter.
- Én is, én is - mondták a többi gyerekek.
- Nem volt nehéz, hiszen olyan vékonyka volt. És apa hogy szerette, hogy becézte, milyen boldog volt, ha maga mellé ültethette. Kis kezét melengethette. De már itt is van apa!
Az ajtóban ott állt Bobi kis kabátban - szegény ördögnek még mindig nem volt télikabátja - és átölelte odafutó asszonyát. Teája ott gőzölgött már a kandalló párkányán, mellette karosszék. Amint leült, egy-egy gyerek ült térdére, szorosan összebújva hozzá, mintha csak vigasztalni akarnák. Apa, drága apa, nyugodj meg, ne légy szomorú, légy a mi vidám pajtásunk, drága jó apánk!
Bobi gyengéden magához szorította őket, kedvesen elbeszélgetett az egész családdal. Megcsodálta anya és a lányok munkáját. Megdícsérte őket, milyen ügyesek, milyen gyorsak. Biztosan elkészülnek még vasárnap előtt.
- Vasárnap! Te biztosan kint voltál ma! - mondta Cratchitné.
- Kint voltam - válaszolta Bobi, - milyen jó lett volna, ha te is jöhettél volna. Jó lett volna látnod, milyen szép, virágos, zöldelő, nyugodalmas hely. De hiszen sokszor fogod még látni. Megigértem szegény kicsikénknek, hogy minden vasárnap meglátogatjuk majd. Szegény, drága kis fiam, szegény, drága kis fiam!
Ismét magába roskadt; bárhogy is akart magán uralkodni, nem tudott. Hiszen ha tudott volna érzéseinek parancsolni, nem kötötték volna olyan erős szálak éppen ehhez a gyermekéhez. Lassan kiment a szobából; felment az emeletre. Fent a szoba fényesen ki volt világítva, karácsonyi ágakkal feldíszítve. A kisfiú ágya mellett egy szék állott. Szegény Bobi szomorúan leült a székre, megcsókolta kicsi Tibi sápadt, hideg arcát. Ettől a csóktól visszanyerte erejét. Lassankint megint úgy érezte, hogy bele kell nyugodnia abba, ami történt. Ezzel a nyuga­lommal szívében ment vissza a többiekhez.
Még mindig ott ültek a tűz körül és halkan beszélgettek. Anya és a lányok varrtak. Bobi elmesélte, hogy találkozott Scrooge úr unokaöccsével, aki igen finom úriember és nagyon kedves volt hozzá.
- Talán látszott rajtam egy egészen kis levertség és ezért megkérdezte, hogy mi bajom van. Mire elmondtam neki nagy bajomat. Láttátok volna, hogy mennyi részvéttel szorongatta kezemet és milyen gyöngéden mondta: „Nagyon sajnálom önt, uram és feleségét is, azt a kitűnő asszonyt.” Vajon honnan tudta ezt?
- Mit honnan tudott, drágám?
- Hát azt, hogy oly kitünő asszony vagy! - mondta Bobi.
- Azt mindenki tudja - szólt közbe komolyan Péter.
- Igazad van fiam! Anyád valóban kitűnő asszony és megérdemli, hogy mindenki tisztelje és becsülje. Aztán még azt mondta, hogy ha valamire szükségem van, őrá mindig számíthatok. A címét is megmondta. De nem is az, hogy felajánlotta segítségét - amire igazán nem számítok - esett olyan végtelen jól nekem, hanem páratlan kedvessége és őszinte jósága. Úgy beszélt, mintha ismerte volna szegény kicsi Tibit és velünk együtt siratná.
- Bizonyosra veszem, hogy nagyon derék, jó ember lehet, - mondta Cratchitné.
- Ez így is van, drágám és valóban nem csodálkoznék, ha Péternek egy jobb állást szerezne.
- Hallod, Péter - mondta Cratchitné.
- Az is lehet - mondta az egyik lány - hogyha Péternek jó állása lesz, majd megnősül és itthagy minket.
- Te csak magaddal törődj - mondta Péter duzzogva.
- Hát bizony előbb-utóbb megtörténhetik, fiam, bár még van időd bőven. A gyerekek meg­nő­nek, kirepülnek a fészekből. Egy azonban bizonyos, hogy bármikor, bármilyen körülmények között válunk is el egymástól, egyikünk sem fogja soha elfeledni kicsi Tibit, aki elsőnek hagyott itt minket.
- Sohasem fogjuk őt elfeledni, apám.
- És ha arra gondoltok, hogy milyen szelíd, milyen béketűrő volt, noha még egész kicsiny gyermek volt, ti sem fogtok sohasem civakodni egymásközt.
- Nem fogunk, apám.
- Milyen jól esik ezt tőletek hallanom.
Cratchitné megcsókolta férjét; a lányok is megcsókolták apjukat, a kicsik is megcsókolták. Péter kezét nyújtotta felé, férfiasan megszorította és megrázta apja kezét. Kicsi Tibi a mennyből bizonyára meghatottan nézte őket, amint az ő emlékének áldozva, a szeretet, az együvétartozás szent fogadalmát tették egymásnak.
- Szellem - mondta most Scrooge - úgy érzem, hogy közeledik a perc, amikor elválunk egymástól. Kérlek, ne hagyj el addig, amíg meg nem tudom, ki volt az a halott, akit a magános házban láttunk?
Az eljövendő karácsonyesték szelleme most ismét a tőzsde tájékára vitte Scrooge-ot. Ismét kereste és ismét csak nem találta sehol saját jövőbeli alakját. Most meglátta, hogy szemben a tőzsdével nyitva van irodájának ablaka. Odafutott, benézett az ablakon, hátha itt megláthatja azt amit keres. A helyiség ugyanaz volt, a ház ugyanaz volt, de az iroda berendezése teljesen megváltozott. Itt sem találta, amit keresett.
- Szellem - mondta most Scrooge - azon a helyen jártunk, ahová hivatásom, az üzletem kötött, ahol dolgoztam. Kérlek, mutasd meg nekem jövőbeli alakomat, jövőbeli helyemet.
A kísértet ott állt a tőzsde előtti téren és mozdulatlanul mutatott szellemkezével egy bizonyos irányba. Nem a tőzsdére mutatott, nem Scrooge irodájára mutatott. Másfelé mutatott.
- A tőzsde itt van, az irodám amott és te egy harmadik irányba mutatsz. Hová mutatsz?
De a kísértet néma maradt és mozdulatlan. Végül is Scrooge nem tehetett mást, mint lassan megindult a jelzett irányba. Egy vaskerítéshez értek. Scrooge megállt, hogy megnézze, micsoda kert van a kerítés mögött.
A temető volt. Itt feküdt hát a magányos ház nyomorult halottja. Elvadult, gazos temető volt. Virágtalan gyom, dudva tenyészett földjében, amelybe túl sok halottat zsúfoltak össze. Vigasztalan volt és sivár, méltó a magányos ház szerencsétlen halottjához.
A kísértet a sírhantok között állt és egy sírdombra mutatott. Némaságához és mozdulat­lanságához most még valami vésztjósló, komor ünnepélyesség is társult. Scrooge tétovázva, reszketve indult a sírdomb felé.
- Egy kérdésem volna, szellem; válaszolj rá, mielőtt a sírkőhöz lépek, amelyre mutatsz. Miféle árnyakat mutatsz nekem? Árnyképeket, amelyeknek a jövőben feltétlenül be kell következ­niök vagy olyanokat, amelyek bekövetkezhetnek?
A szellem néma maradt és mozdulatlan.
- Úgy képzelem, hogy jellemünk és cselekedeteink szabják meg életünk irányát és ezzel szük­ség­képpen végzetünket. De ha képesek vagyunk jellemünkön változtatni, cselekedeteinket új célokra beállítani, akkor végzetünk is megváltozhatik. Óh, mondd, hogy ezért mutatod nekem ezeket az árnyakat!
De a szellem megint csak mozdulatlan maradt és néma.
Scrooge odavonszolta magát a sírhanthoz. Repedezett sírkövén egy név állott:
SCROOGE EBENEZÁR
- Én vagyok hát a magányos ház nyomorult halottja - kiáltotta térdrehullva.
A kísértet keze most a sírkőre, majd Scrooge-ra mutatott.
- Nem, szellem. Ez nem lehet!
A kéz még mindig őrá mutatott.
- Szellem! - kiáltotta és kétségbeesetten kapaszkodott a kísértet ruhájának szegélyébe, - lásd, én nem vagyok már az, aki voltam; te magad vagy az, aki megjavítottál. Ne légy kegyetlen és mondd, hogy még van mód feltartóztatni a végzetet, ha megváltozom és új életet kezdek?
A kéz most megremegett.
- Óh, hogy szívembe zárom majd a karácsony-ünnepet; megtartom szent tanulságait egész éven át! A multban, jelenben és jövőben akarok élni, úgy ahogy te és társaid erre tanítottatok! Óh, mondd, hogy még letörülhetem erről az átkozott sírkőről szerencsétlen nevemet!
Végső kétségbeesésében megragadta a kísértet kezét. Az ellökni igyekezett magától, de Scrooge minden erejét megfeszítve szorította. Erős volt, de a kísértet még erősebb volt nála és végül kiszabadította kezét.
Scrooge kimerülten hevert a földön. Onnan tekintett fel imára kulcsolt kézzel a szellemre. A szellem alakja most hirtelen zsugorodni kezdett. Mind vékonyabb-vékonyabb lett, végül már csak egy sötétszínű csavart oszlop volt. Egy mennyezetes ágy sötétbarna csavart oszlopa!

A mese vége



Benedek Elek - A SÓ
Weöres Sándor - Nagy a hó

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. július 13. hétfő

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://www.meseld.hu/