Mese nem csak gyerekeknek

Charles Dickens - Twist Olivér 2.

Twist Olivér

Charles Dickens - Twist Olivér

Második fejezet

mely Twist Olivér növekedésének, neveltetésének
és ellátásának a körülményeiről szól

Életének első nyolc-tíz hónapjában Olivér egy kialakult szélhámosság és csalási rendszer áldozata volt. Anyatej nélkül nevelték fel. A dologház vezetősége szabályosan jelentette az egyházközség illetékes hatóságának az árva csecsemő éhező és elhagyatott állapotát. Az egyházközség illetékes hatósága ünnepélyesen megkérdezte a dologház vezetőségét, hogy nincs-e az “intézetben” ez idő szerint egy olyan bentlakó nőszemély, aki képes lenne ellátni Twist Olivért azzal a gyámolítással és táplálékkal, amelyre szüksége van. A dologház vezetősége tisztelettel jelentette, hogy nincs. Ezek után az egyházközség illetékes hatósága úgy döntött, nagylelkűen és irgalmasan, hogy Olivért “kihelyezik”, azaz más szóval a dologház egyik fiókintézetébe viszik ki, vagy három mérföldnyire innét, ahol húsz-harminc más fiatalkorú bűnöző, a szegénytörvény megszegője, hentereg a földön reggeltől estig, a túlságosan bő táplálkozás vagy a túlzott ruházkodás fölösleges kényelmetlenségeitől meg-kímélve, egy idősebb asszonyság anyai felügyelete alatt, aki a kis bűnösök ellátására heti hét és fél pennyket kap fejenként, minden apró koponya után.

Twist Olivér
Hét és fél pennyből hetenként becsületesen el lehet látni egy gyereket; sok mindent lehet kapni hét és fél pennyért, éppen eleget ahhoz, hogy még meg is terhelje és elrontsa vele a gyomrát. Ez az idősebb asszonyság igen bölcs és tapasztalt nő volt; tudta ő, hogy mi tesz jót a gyerekeknek; s tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy mi tesz jót neki. Ennélfogva a hetipénzek nagyobbik részét megtartotta magának, a növekedő egyházközségi nemzedék élelmezését pedig még szűkebbre fogta, mint ahogyan eredetileg szánták. Ezzel sikerült neki a mélypontot még mélyebbre süllyeszteni, és bebizonyítania önmagáról, hogy milyen nagy kísérletező tudós.
Mindnyájan ismerjük annak a másik nagy kísérletező tudósnak a történetét, akinek az volt az elmélete, hogy a ló tulajdonképpen evés nélkül is meg tud élni, s akinek a kísérletei olyan nagyszerűen beváltak, hogy a tulajdon lovát már sikerült napi egy szál szalmára szoktatnia, és kétségtelenül sikerült volna neki egy roppant tüzes és szilaj, egyáltalában nem táplálkozó paripát nevelnie belőle, ha a ló ki nem adja a páráját huszonnégy órával a döntő pillanat előtt, amikor először abrakolt volna üres levegőt. Sajnos, a Twist Olivér gondját viselő asszonyság tudományos kísérletezései sem váltak be, mert az ő kísérleti módszerei is rendszerint hasonló eredménnyel jártak; ugyanis amikor egy gyerek már éppen eljutott volna odáig, hogy megéljen a lehető legrosszabb eleség lehető legszűkebb adagjain, tíz eset közül nyolc és fél esetben megtörtént az a visszás dolog, hogy vagy belebetegedett a nélkülözésekbe és a fagyoskodásba, vagy beleesett a tűzbe, mert nem vigyáztak rá, vagy pedig félig agyonzúzta magát egy véletlen szerencsétlenség folytán; de bármelyik eset fordult is elő velük, a nyomorult kis jószágok rendszerint hamarosan átköltöztek a másvilágra, megtértek atyáikhoz, akiket ezen a világon nem is ismertek.
Időnként, amikor a szokásosnál buzgóbb vizsgálat indult meg egy-egy árva gyerek ügyében, akit nem vettek észre a vaságy összehajtogatásánál, vagy akit véletlenül mosáskor vigyázat-lanul halálra forráztak - ámbár ez az utóbbi baleset nagyon ritkán fordult elő, mert a mosáshoz hasonló jelenségek nem voltak túlságosan gyakoriak a telepen -, az esküdtszék tagjai a fejükbe vették, hogy kellemetlen kérdéseket feszegessenek, vagy a hívek kezdtek aláírogatni forradalmi hangú tiltakozásokat. Az ilyen felháborító beavatkozásoknak azonban mindig gyorsan véget vetett az orvos tanúskodása és az egyházfi vallomása; az előbbi mindig felboncolta a holttestet, és sosem talált benne semmit (ami igazán nagyon valószínű volt), az utóbbi pedig kivétel nélkül mindig azt vallotta eskü alatt, amit az egyházközség kívánt; ami valóban önzetlenség volt tőle. Ezenfelül a bizottság időnként kivonult ellenőrizni a telepet, s ilyenkor mindig kiküldték az egyházfit egy nappal előbb, hogy jelezze a jövetelüket. A gyerekek aztán a szemle napján mindig szép tisztáknak és rendeseknek találtattak; kinek lehet még valami kifogása ezek után?
Nem várhatjuk el, hogy a gyermekkertészetnek ezek a módszerei különösen szép és kicsattanóan egészséges gyümölcsöket teremjenek. Twist Olivér kilencedik születésnapja egy sápadt, vézna fiúcskára köszöntött rá, egy kissé csenevész termetű és határozottan vékony-pénzű, sovány gyerekre. A természet azonban - vagy az átöröklés - bátor szellemet, erős lelket adott Olivér¬nek. Ez a bátor lélek bőven elfért Olivér testében, hála az intézet takarékos étrendjének; és talán ennek a szellemnek köszönhette a fiú, hogy egyáltalán valaha is megérte a kilencedik születésnapját. De hát akárhogyan is történt, tény az, hogy megérte ezt a napot; s méghozzá a szenespincében ünnepelhette meg, két másik fiatalúr válogatott társaságában, miután alapos elpáholásban részesült velük együtt, és bezárták őket a pincébe, mert arcátlanul azt merték állítani, hogy éhesek. Ezután történt, hogy Mann asszony, a ház jóságos úrnője, ijedten vette észre Bumble úr váratlan megjelenését a kerti kapuban. Bumble úr éppen a kisajtót igyekezett kinyitni.
- Jóságos ég! Maga az, Bumble úr, maga az, kérem? - kiáltott fel Mann asszony, s kidugta a fejét az ablakon, ügyesen mímelve az örömtől sugárzó arckifejezést. - (“Zsuzsi, hozd fel gyorsan a pincéből Olivért meg a két másik kölköt, s mosdasd meg őket azonnal.”) - Jaj nekem, mennyire örülök! Ki sem tudom mondani, milyen boldog vagyok, Bumble úr, hogy eljött, de i-igazán!
Bumble úr azonban kövér és mérges természetű ember volt; tehát ahelyett, hogy ezt a szívből jövő fogadtatást nyájasan viszonozta volna, csak irgalmatlanul rázni kezdte a kiskaput, majd egy akkorát rúgott bele, amekkorát csupán egy egyházfi képes rúgni.
- Jaj, istenem! - mondta Mann asszony, s odaszaladt. Ugyanis a három gyereket közben már felhozták. - Hogyan is történt; hogy erről megfeledkezhettem! Hiszen a kapu be van reteszelve belülről, a drága kis gyermekeink miatt, tetszik tudni! Tessék besétálni; tessék besétálni, kérem, Bumble úr, parancsoljon, kérem!
Ezt a szíves invitálást egy olyan térdhajtással kísérte az asszony, hogy még az egyházi gondnok szívét is meglágyította volna vele, az egyházfira azonban semmiféle hatással nem volt.
- Tisztelettudó és illedelmes eljárásnak tartja azt, Mann asszony - kérdezte Bumble úr, meg-mar¬kolva a botját -, hogy kertajtóban megvárassa az egyház tisztviselőjét, amikor hivatalos ügyben keresi fel magát, az egyházközség árváinak hivatalos ügyében? Tisztában van azzal, Mann asszony, hogy maga is az egyházközség alkalmazottja, mondhatnám, megbízottja?
- De igazán, Bumble úr, csak szóltam a mi kedves gyerekeinknek, akik úgy szeretik magát, szóltam nekik, hogy meg tetszett érkezni - felelte Mann asszony rendkívül alázatosan.
Bumble úr nagyon büszke volt a szónoki képességeire és a tekintélyére. Miután megcsillogtatta az előbbit, és megvédelmezte az utóbbit, megnyugodott kissé.
- No, jól van, no, jól van, Mann asszony - válaszolta higgadtabb hangon -, lehetséges, lehetsé-ges. Hát vezessen be, Mann asszony, mert hivatalos ügyben jöttem, beszélnivalóm van magával.
Az asszony egy kis téglapadlós nappali szobába vezette be az egyházfit; székkel kínálta meg; s szolgálatkészen lerakta a háromszögletű kalapját meg a botját elébe az asztalra. Bumble úr megtöröl¬gette a gyaloglástól verejtékező homlokát, elégedetten nézegette a háromszögletű kalpa¬got, és elmosolyodott. Igen, elmosolyodott. Az egyházfi is csak ember; Bumble úr mosolygott.
- Zokon ne vegye, kérem, amit mondok - szólalt meg Mann asszony lebilincselő nyájassággal. - Nehogy rossz néven vegye tőlem, kérem, de ugye, hosszú sétát tett meg, amíg ideért, hiszen máskülönben szóba se hoznám. Nem kínálhatnám meg egy csöpp italfélével, Bumble úr?
- Nem. Nem iszom. Egy csöppet sem - mondta Bumble úr, elhárítóan intve a kezével, méltóság¬teljes, de nyugodt mozdulattal.
- Jól fog esni - mondta Mann asszony, aki figyelte az elutasítás hangsúlyát és a kísérő kézmoz-du¬latot. - Csak néhány csöppet, egy pirinyócskát, egy kis friss vízzel meg egy kockacukorral.
Bumble úr köhécselt.
- Csak egy pirinyócskát - mondta Mann asszony rábeszélő hangon.
- S mi lenne az? - kérdezte az egyházfi.
- Jaj, hát egy kis gyógyelixír, mindig kell tartanom belőle a háznál, hogy beadhassak belőle az én drága gyerekeimnek, felfúvódás ellen, ha rosszul érzik magukat, tetszik tudni, Bumble úr - felelte az asszony; s közben a szoba sarkában álló pohárszékből kivett egy üveget és egy poharat. - Fenyőpálinka. Megmondom én őszintén, Bumble úr. Fenyőpálinka.
- Úgy? Gyógyelixírt is ad a gyerekeknek, Mann asszony? - kérdezte Bumble, miközben le nem vette a szemét az italkeverés érdekes látványáról.
- Jaj, adok bizony, adok én a lelkecskéimnek, pedig nagyon sokba kerül - felelte az asszony. - Nem bírom én azt nézni, hogy itt a szemem láttára szenvedjenek szegénykék, tetszik tudni.
- Elhiszem - mondta Bumble úr helyeslőleg -, elhiszem. Derék, jószívű asszony maga, Mann asszony. (Az asszony most letette elébe a poharat.) Majd megemlítem a vezetőség előtt, az első adandó alkalommal, Mann asszony. (Bumble maga elé húzta a poharat.) Anyjuk helyett igazi anyjuk maga, Mann asszony. (Megkavarta az italt.) Hát... hát az egészségére, kedves Mann asszony! - mondta, s azzal felhajtotta a pohár felét. - No, most pedig térjünk a tárgyra - folytatta az egyházfi, és egy bőrtárcát vett elő. - Az a fiú, akit jobb híján Twist Olivérnek kereszteltek, ma lett kilencesztendős.
- Isten tartsa meg a lelkemet - szólt közbe Mann asszony, s a köténye csücskével dörzsölni kezdte a bal szemét.
- S ámbátor tíz font összegű jutalmat tűztünk ki, mely összeg utóbb húsz fontra emeltetett, s ámbátor az egyházközség részéről megtettünk minden emberi, sőt mondhatnám emberfeletti erőfeszítést - mondta Bumble úr -, mind ez ideig nem sikerült megállapítanunk, hogy ki volt a gyermek apja, sem pedig azt, hogy mi volt az anyja neve, lakhelye és családi ál-la-po-ta.
Mann asszony széttárta a két karját csodálkozásában; de aztán egy pillanatnyi tűnődés után megkérdezte:
- De hát akkor tessék mondani, hogy lehet, hogy mégis kapott nevet a gyerek?
Az egyházfi nagy büszkén kihúzta magát, és így felelt:
- Én találtam ki a nevét.
- Maga, Bumble úr?
- Én, Mann asszony. Ábécésorrendben szoktunk nevet adni a lelenceinknek. Utoljára az S betűnél tartottunk... azt Swuble-nak kereszteltem. Őrá a T betű jutott... Twist, én adtam ezt a nevet. A következő majd, ha sor kerül rá, Unwin lesz, utána pedig Wilkins. Megvannak már a neveim előre, egészen az ábécé végéig, s aztán újra elölről, ha elérkeztem a Z betűig.
- Ó, hiszen maga valóságos írói tehetség, Bumble úr! - mondta Mann asszony.
- No igen, no igen - mondta az egyházfi, akinek láthatólag jólesett ez a bók -, talán csakugyan. Lehetséges, lehetséges, Mann asszony.
Kiitta a maradék fenyőpálinkáját, és így folytatta:
- Minthogy Olivér most már túl nagy ahhoz, hogy itt maradhasson, a vezetőség úgy döntött, hogy visszavesszük a dologházba. Személyesen jöttem el érte, hogy átvigyem. Hozza hát ide elém máris.
- Hozom azonnal - mondta Mann asszony, és kisietett érte.
Olivért tehát, akinek az arcára és a kezére rátapadt külső piszokrétegeiből időközben lesikáltak annyit, amennyit egyszeri mosdatással le lehetett vakarni, jóságos pártfogója bevezette a szobába.
- Hajtsd meg magad az úr előtt, Olivér - mondta Mann asszony.
Olivér meghajlása félig a széken ülő egyházfinak, félig az asztalon levő háromszögletű kalapjának szólt.
- Hát eljössz-e velem, Olivér? - kérdezte Bumble úr fennkölt méltósággal.
Olivér már éppen akarta mondani, hogy boldogan elmenne innét akárkivel a világon, amikor felnézett, és észrevette az egyházfi mögött álldogáló Mann asszonyt, aki dühös képpel rázta feléje az öklét. Rögtön megértette a figyelmeztetést, mert ez az ököl már elég maradandó nyomot hagyott a testén ahhoz, hogy maradandó nyomot hagyjon a lelkében is.
- Ő is velem jön? - kérdezte a szegény Olivér.
- Nem, Mann asszony nem jöhet - válaszolta Bumble úr. - De néha eljön majd, és meglátogat.
Ez nem nagyon vigasztalta meg a gyereket. De akármilyen fiatal is volt, ügyesen tudta tettetni, mintha nagyon sajnálná, hogy el kell mennie. Nem esett nagyon nehezére, hogy könnyeket csaljon a szemébe. Az éhezés és a rossz bánásmód rendkívül megkönnyítik az embernek, ha sírni akar; úgyhogy Olivér igazán nagyon természetes könnyeket hullatott. Mann asszony összevissza ölelgette, aztán, ami sokkal jobban elkelt Olivérnek, adott neki egy vajas kenyeret, hogy ne lássék túlságosan kiéhezettnek, ha majd megérkezik a dologházba. Ezzel a karéj kenyérrel a kezében, fején a kis barna árvaházi posztósapkájával, elindult hát Olivér, hogy Bumble úr kíséretében elhagyja ezt a nyomorúságos otthonát, ahol soha egy kedves szó, egy barátságos tekintet fel nem vidította gyerekkorának komor éveit. Mégis, amikor becsukódott mögötte a kis kertajtó, gyerekes fájdalom fogta el. És kitört belőle a sírás. Akármilyen nyomo-rultak is voltak szerencsétlen kis sorstársai, akiktől most elvált, mégiscsak ők voltak egyedüli barátai életében; s most hasított a gyerek szívébe először magányosságának a tudata, hogy milyen egyedül van a széles nagyvilágban.
Bumble úr hosszú, kiadós léptekkel ügetett; a kis Olivér mellette loholt, görcsösen belekapaszkodva az egyházfi aranypaszományos kabátujjába, és minden negyed mérföldnél megkérdezte, hogy “ugye, már mindjárt ott vagyunk?”. Bumble úr csak nagyon kurta és harapós kedvű válaszokat adott neki; mert az az átmeneti nyájasság, amelyet a fenyőpálinka képes kiváltani némely halandóból, időközben már elpárolgott, és ő újra hivatalos személyiség lett.
Még egy negyedórája sem volt, hogy Olivér megérkezett a dologház falai közé, és éppen csak hogy végzett egy második karéj kenyér elpusztításával, amikor Bumble úr, aki rábízta őt egy öregasszony gondjaira, ismét megjelent, s közölte vele, hogy ma este tanácsülés van, ahol neki okvetlen meg kell jelennie.
Olivérnek nem volt egészen világos fogalma arról, hogy mi az a tanácsülés, úgyhogy a hír kissé meghökkentette, és nem tudta biztosan, hogy örüljön-e neki, vagy sírjon rajta. De amúgy sem maradt sok ideje tépelődni a dolog fölött, mert Bumble úr fejbe kólintotta a botjával, hogy magához térítse; aztán még egyet kapott a hátára, hogy még jobban felélénküljön; majd ráparancsoltak, hogy indulás, és bevezették őt egy nagy, fehérre meszelt szobába, ahol nyolc-tíz kövér úr ült egy asztal körül. Az asztalfőn; kissé magasabb karosszékben, mint a többi, egy különösen kövér, kerek, pirospozsgás képű úr ült.
- Hajtsd meg magad a tanács előtt - mondta Bumble úr.
Olivér letörölt két-három könnycseppet a szeme csücskéből; körülpislogott, keresve a tanácsot, s minthogy nem kapott, meghajolt a kövér urak felé.
- Hogy hívnak, gyerek? - kérdezte a magas széken ülő úr.
Olivér úgy megijedt a sok úriember láttára, hogy remegni kezdett előttük; az egyházfi megint rávágott egyet hátulról, ettől pedig sírva fakadt. Ennek a két oknak a következtében csak nagyon halk, motyogó hangon válaszolt a kérdésre, minélfogva egy fehér mellényes úr hülyének nevez¬te. Ami igazán pompás módszer, ha egy remegő gyereket meg akarunk nyugtatni, és bátorságot akarunk önteni belé.
- Figyelj ide - mondta a magas széken ülő úr -, figyelj ide, fiú. Te árva gyerek vagy, ezt tudod, ugye?
- Az micsoda, kérem szépen? - kérdezte szegény Olivér.
- Ez csakugyan hülye... ugye, megmondtam? - szólt a fehér mellényes úr.
- Csitt - mondta az előbbi úr. - Azt tudod, hogy nincs se apád, se anyád, és hogy az egyház-község nevelt fel, ugye?
- Igenis - felelte Olivér, keservesen sírva.
- Mit sírsz? - kérdezte a fehér mellényes úr. Ez igazán teljesen érthetetlen dolog volt. Mi a csudáért sírt vajon ez a gyerek?
- Remélem, hogy imádkozol esténként - mondta egy másik úr goromba hangon -, remélem, minden este imádkozol azokért, akik táplálnak, és gondodat viselik... imádkozol, ahogy egy jó keresztényhez illik.
- Igenis - dadogta a fiú.
Jól mondta ez az utóbbi úriember, akaratlanul is jól eltalálta. Mert Olivérnek igazán nagyon jó kereszténynek kellett volna lenni ahhoz, hogy azokért az emberekért imádkozzék, akik őt táplálták, és a gondját viselték. De nem imádkozott, mert soha senki nem tanította őt imádkozni.
- No, jól van! Hát most azért jössz ide, hogy tanuljál; valami tisztességes mesterségre fogunk majd - mondta a pirospozsgás úr a magas elnöki székben.
- Úgyhogy holnap reggel hatkor már meg is kezded a kóctépést - tette hozzá a barátságtalan fehér mellényes.
Olivér, az egyházfi biztatására, mély meghajlással köszönte meg az uraknak, hogy ezentúl a művelődését és a hasznos mesterséget ilyen szerencsésen egyesítő kóctépéssel foglalkozhat majd, aztán gyorsan kituszkolták; egy nagy hálóterembe vitték, ahol durva, kemény fekhelyen lassan álomba sírta magát. - Milyen nemes példája Angolország gyengéd, emberszerető tör-vényei¬nek! Lefektetik a szegényeket, hadd aludjanak!
Szegény Olivér! Nem is sejtette, amíg így boldog öntudatlanságban szendergett, megfeledkez-vén az egész világról, nem is sejtette, hogy a tanács éppen ezen a szent napon fogadott el egy határozatot, amely a legkézzelfoghatóbb befolyással lesz majd egész jövendő életére, boldogulására.
Az egyházközségi tanács tagjai valamennyien rendkívül bölcs, komoly gondolkodású, nagy tudású férfiak voltak. Mikor a dologház ügyeire fordították a figyelmüket, azonnal rájöttek arra, amit egy közönséges halandó soha ki nem talált volna - hogy a szegények szeretik ezt a helyet! Nagyszerű szórakozóhely volt ez a szegény embereknek, kaszinó, ingyenvendéglő, annak rendje és módja szerint való; kocsma, ahol fizetni sem kell; reggeli, ebéd, uzsonna és vacsora, kiszol¬gálás, egész éven át nyitva; földi paradicsom, melynek falai közt ismeretlen fogalom a munka, csak szórakozásból és henyélésből áll az élet.
- Hohó! - mondta a tanács, átlátva a szitán. - Hohó, megálljunk csak! Azért vagyunk mi itt, hogy rendet teremtsünk; hát ennek véget vetünk, de máris!
Meghozták tehát azt a döntést, hogy ezentúl minden szegény ember szabadon választhat (mert ők senkit nem akarnak kényszeríteni, ők aztán nem) az intézetben való lassú éhhalál és a gyorsabb között, ami az utcán várt rájuk. Evégből szerződést kötöttek a vízművekkel, hogy lássa el a dologházat korlátlan mennyiségű vízzel; meg egy malommal, hogy szállítson nekik időnként egy kevés zablisztet; s elrendeltek napi háromszori étkezésnek egy-egy tányér híg zabkását, ráadásul hetenként kétszer egy fej hagymát és vasárnaponként egy fél zsemlét. Ezenkívül még egy rakás egyéb bölcs és emberséges rendelkezést hoztak, a hölgyekre vonat-kozóan, amelyeket fölösleges felsorolnunk; jóságosan magukra vállalták, hogy elválasztják egymástól a szegény házastársakat, tekintettel a válóperek magas ügyvédi költségeire; s ahelyett, hogy kötelezték volna a férfiakat a családjuk eltartására, ahogyan addig tették, ezentúl egyszerűen elveszik majd tőlük a család¬jukat, és újra agglegényt csinálnak belőlük! El sem tudjuk képzelni, hogy ennek a két utóbbi bekezdésnek az alapján menynyi szabadulni vágyó pályázó folyamodott volna válásért a társadalom minden rétegéből, ha ez nem járt volna együtt a dologházzal; a tanács azonban bölcs, csavaros eszű emberekből állt, és számolt ezzel a veszedelemmel. A válás elválaszthatatlanul együtt járt a dologházzal és a zabkásával; s ez visszariasztotta az embereket.
Egy fél évre rá, hogy Twist Olivér visszaköltözött ide, ez az új rendszer már teljes egészében életbe lépett. Eleinte elég költségesnek bizonyultak az újítások, tekintve, hogy alaposan megnövelték a temetkezési vállalkozó számláit és a szabó számláit is, aki kénytelen volt megszűkí¬teni a szegények ruháit mind, mert csak úgy lötyögtek a lefogyott, vézna testükön, néhány heti zabkása koszt után. De a szegények testsúlyával együtt a dologház ellátottjainak a száma is szerencsésen fogyni kezdett; úgyhogy a tanács el volt ragadtatva az újításaitól.
A helyiség, ahol a gyerekek étkeztek, egy nagy, kövezett csarnok volt, az egyik végében állt az üstház; a felügyelő, aki ilyenkor kötényt kötött, egy-két nő segítségével ebből az üstből mérte ki a kását a gyerekeknek, ha eljött az étkezés ideje. Egy bögrényit kapott mindegyik fiú a fejedelmi ételből, és többet nem - kivéve a nagy nemzeti ünnepnapokat, amikor még egy hat és három¬negyed dekagrammos kenyérdarab is járt nekik ráadásul. A csajkáikat sohasem kellett elmoso¬gatni. Addig kapargatták őket a gyerekek nagy kanalukkal, amíg fényesre nem tisztogatták megint; s amikor befejezték ezt a műveletet (amely sohasem vett sok időt igénybe, mivel a csajkájuk alig volt nagyobb a kanaluknál), csak ültek tovább a helyükön, és meresztgették a szemüket az üstház felé, oly sóváran, mintha fel akarnák falni vele még a kemence tégláit is; közben pedig szorgalmasan szopogatták az ujjaikat, nehogy kárba vesszen egy csöpp is a kásából, mely esetleg kifröccsenhetett a kezükre. A fiúknak általában igen jó étvágyuk szokott lenni. Twist Olivér és társai három hónapja tűrték már a lassú éhhalál kínjait; végül aztán úgy elvadultak éhségükben, hogy az egyik fiú, aki a korához képest nagyra nőtt, és egyébként sem volt hozzászokva az ilyesmihez (mert az apjának valamikor lacikony¬hája volt), komoran figyelmeztette társait, hogy ha nem kap még egy csajka zabkását naponta, megtörténhet, attól fél, hogy egy este felfalja a mellette alvó gyereket, egy gyenge, fiatal kis fiúcskát. Vad, elszánt, éhes tekintete volt; el is hitték neki szóról szóra, amit mondott. Összeültek tanácskozni; sorsot húztak, hogy a vacsora után ki menjen oda a felügyelőhöz, ráadást kérni; s Twist Olivérre esett a választás.
Elérkezett az este; a fiúk leültek az asztalukhoz. A felügyelő elfoglalta helyét az üstház mellett; a kisegítő szegényházbeli asszonyok felsorakoztak mögötte; kiadagolták a kását; aztán elmondták a hosszú imát a rövid étkezéshez. A kása elfogyott; a fiúk sugdolózni kezdtek, kacsingattak Olivér felé; a mellette ülők pedig bökdösték. Akármilyen gyerek volt is még, az éhség elkeseredetté tette, s a nyomor vakmerővé. Felállt az asztaltól; a csajkájával és a kanalával a kezében odalépett a felügyelő elé, s kissé megrettenve saját bátorságától, így szólt:
- Kérek még, felügyelő úr.
A felügyelő kövér, erőteljes ember volt; de most nagyon elsápadt. Néhány másodpercig csak elképedve, megdöbbenve nézte a kis lázadót, aztán belekapaszkodott az üst szélébe, hogy hanyatt ne vágódjon. Az asszonyok kővé váltak az álmélkodástól; a fiúk pedig félelmükben.
- Mi? - nyögte ki végre a felügyelő tompa hangon.
- Kérek még - ismételte Olivér -, felügyelő úr.
A felügyelő fejbe vágta Olivért a merőkanállal; lefogta a két karjával, magához szorította; és kiabálni kezdett az egyházfiért.
A tanács ülést tartott éppen, amikor Bumble úr berontott az ünnepélyes terembe, izgatottsá-gában magánkívül, s így fordult az elnöki székben ülő úrhoz:
- Limbkins úr, kérem, bocsánatot kérek, Limbkins úr, kérem! Twist Olivér ráadást kért!
Általános megdöbbenés támadt. Valamennyiük arcára kiült az el szörnyedés.
- Ráadást! - mondta Limbkins úr. - Szedje össze magát, Bumble, és beszéljen értelmesen. Azt akarja mondani, hogy ráadást kért, miután elfogyasztotta a vacsorára előírt szabályos adagját?
- Azt, kérem - felelte Bumble.
- Ez a kölyök egyszer még lógni fog - mondta a fehér mellényes úr. - Biztos, hogy akasztófán végzi.
Senki sem mondott ellent a jövőbe látó úriembernek. Heves vitatkozásba kezdtek, meg-tárgyalták az ügyet. Olivért azonnali elzárásra ítélték; másnap reggel pedig egy hirdetményt ragasztottak ki a dologház kapujára, amely öt font jutalmat ígért annak, aki hajlandó átvenni Twist Olivért az egyházközségtől. Más szóval felajánlották Twist Olivért öt font ráadással akárkinek, férfinak, nőnek, akinek szüksége van egy inasra, bármiféle mesterségében, hivatá¬sá-ban vagy foglalkozási ágában.
- Még soha életemben semmiben nem voltam olyan biztos - mondta a fehér mellényes úr, amikor másnap délelőtt megállt a kapuban, és elolvasta a hirdetményt -, még soha életemben semmiben nem voltam olyan biztos, mint abban, hogy ez a kölyök egyszer még lógni fog.
Minthogy a továbbiakban arról szándékozom beszámolni, hogy igaza lett-e a fehér mellényes úrnak vagy sem, azt hiszem, csak csökkenteném vele az elbeszélésem érdekességét (feltéve, hogy egyáltalán érdekesnek fogja találni bárki is), ha már most elárulnám, hogy Twist Olivér élete csakugyan ilyen erőszakosan ért-e véget vagy sem.

 

Arany László - Pancimanci
Arany László - A kis ködmön

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Lépj be
Vendég
2019. november 15. péntek

Captcha kép