Mese nem csak gyerekeknek

A halász és a gonosz szellem - Az ármányos vezír története

PrevNext
4. oldal / 4

Az ármányos vezír története

Volt egyszer egy király, annak egyetlen fia, aki szenvedélyes vadász volt. A király megparancsolta az egyik vezírnek, hogy mindenütt kísérje a fiát, el ne maradjon mellőle. Egyszer aztán mind a ketten vadászni mentek.

Amint egy pusztaságban haladnak, a vezír megpillantott egy vadat, és erősen biztatta a királyfit, hogy vegye üldözőbe. A királyfi hallgatott a vezír szavára, s a vad után vetette magát. Addig űzte, addig kergette, amíg egyszerre csak azon kapta magát, hogy eltévedt, és nem tudja, hová, merre forduljon. Ment jobbra, ment balra, előre, hátra, hát egyszer csak egy lányt pillantott meg, aki keservesen sírt.

A királyfi a lányhoz sietett, megkérdezte, honnan jön, mi a bánata?

- Én egy indiai király lánya vagyok - felelte a lány. - Nagy társasággal keltem útra, egyszer azonban, amíg aludtam, a társaságom otthagyott. Most nem tudom, mit tegyek, merre forduljak ebben az idegen országban.

A királyfi megsajnálta a lányt, felvette a lovára, háta mögé ültette. Amikor azonban egy romhoz értek, a lány leugrott a lóról, farkassá változott, és bekiáltott az omladékon a fiaihoz:

- Jertek, jertek, hoztam nektek egy jó kövér falatot!

A királyfinak sem kellett több, megsarkantyúzta lovát, vágtatott szélnél, a gondolatnál is sebesebben és szerencsésen hazaért. Otthon aztán elbeszélte apjának, hogy mi történt vele, és elpanaszolta, hogy a vezír felbiztatta őt a vad üldözésére, de ő maga nem tartott vele.

Rettentő haragra lobbant a király, nyomban kivégeztette az ármányos vezírt.

- Mihelyt Dubán orvos idejött - folytatta az elbeszélését a görög király vezíre - te minden jóval elhalmoztad őt, felséges királyom, és ő most életedre tör. Mert tudd meg, ó, király, hogy ő kém, akit egy idegen fejedelem küldött ide, hogy téged elveszejtsen. Nem emlékszel, hogyan gyógyította meg betegségedet egyszerűen azzal, hogy valamit a kezedbe adott?

- De, emlékszem - mondta a király.

- No hát - folytatta a vezír - épp olyan könnyen megeshetik, hogy majd olyasvalamit ad a kezedbe, amitől meghalsz.

- Igazad van, vezír - mondotta a király. - Dubán valóban könnyen megmérgezhet engem. De mondjad, mit tegyek?

- Üttesd le a fejét!

- Ez lesz a legjobb - hagyta helyben a király.

Amikor Dubán belépett a királyhoz, és hallotta, hogy mivel vádolják, így szólt:

- Hagyd meg életemet, ó, király, s Allah megtartja a tiedet is. Ha életemet elveszed, Allah elveszi a tiedet is.

De nem használt az orvos könyörgése. Csak annyit engedett meg a király, hogy hazamehessen, elrendezze a temetését, alamizsnát osszon, és elkészítse végrendeletét.

Amikor Dubán megkapta az engedelmet a hazamenetelre, azt mondta a királynak, hogy van neki egy kitűnő könyve, azt neki ajándékozza, mert ez a könyv megérdemli, hogy kincstárában őriztesse.

- Mi teszi oly érdekessé ezt a könyvet? - kérdezte a király.

- Nagy titkok vannak benne - felelt az orvos. - Az első ez: ha megöletsz engem és azután lapozol a könyvben egészen a hetedik oldalig és ezen az oldalon elolvasol három sort, s aztán három kérdést intézel hozzám: a fejem minden kérdésre válaszolni fog.

Egy nap múlva már vissza is tért az orvos, ment egyenesen a palotába, ahol már együtt voltak az ország főbb emberei.

Dubán átnyújtotta a könyvet, és arra kérte a királyt, hogy kivégeztetése után a fejét tétesse egy tálba.

- Most már egész bizonyosan megöletlek - mondotta a király - hogy lássam, mit fog majd beszélni velem a fejed.

Levágatta az orvos fejét, és egy tálba tétette.

A fej pedig megszólalt:

- Most már felnyithatod a könyvet, ó, király!

A király felnyitotta a könyvet, minthogy azonban a lapok összeragadtak, ujját megnedvesítette az ajkán, hogy elválassza őket egymástól, így ért a hetedik oldalhoz anélkül, hogy valami írást talált volna. Egyszerre azonban szédülni kezdett, mert a lapok meg voltak mérgezve. A méreg behatolt a király testébe. Holtan esett a földre, és ugyanakkor végképp meghalt az orvos feje is.

- Látod - mondta most a halász a szellemnek - ha a király életben hagyja az orvost, Allah őt is megtartja. Éppen úgy teszek én is: mivel meg akartál ölni, visszadoblak a tenger fenekére.

- Ó, halász, ne büntess meg engem - kiáltott a szellem - hisz az embereknek mindig nemesebben kell cselekedniök, mint a szellemeknek.

- Nem bocsátok meg neked - mondotta a halász - mert én is sokáig könyörögtem neked, mégis meg akartál ölni engem, jóllehet ártatlan vagyok, és kiszabadítottalak fogságodból.

- Engedj szabadon - könyörgött újra a szellem - ígérem, hogy gazdaggá teszlek, és sohasem bántalak.

Amikor aztán megesküdött Allah nevére, a halász végre is kinyitotta a palackot. Ismét füst szállt fel a magasba, szellemmé vált, lábával széttörte a palackot, aztán elrepült a tenger felé.

A halász nagy aggodalomban volt, hátha a szellem nem tartja meg esküjét. Emlékeztette is esküjére. De a szellem nevetett, és hívta a halászt, hogy csak kövesse őt. Ment is a halász utána a pusztaságon, melynek közepén, négy hegy közé zárva, volt egy tó. Itt megálltak. A szellem meghagyta a halásznak, hogy vesse hálóját a tóba. A halász bevetette a hálót. Amikor aztán kiemelte, szeme-szája elállt a csodálkozástól, mert a hálóban négy hal volt, mégpedig egy vörös, egy fehér, egy kék és egy sárga színű.

- Vidd ezeket a halakat a szultánhoz - mondta a szellem - meglásd, gazdag emberré tesz. De figyelmeztetlek, hogy ebben a tóban naponként csak egyszer halásszál, ne többször.

E szavak után a szellem lába belegyökeredzett a földbe, a föld megnyílt, a szellem pedig eltűnt a nyíláson. A halász boldogan tért vissza a városba, és vitte a négy halat a szultán palotájába. Az száz dénárt adott a halásznak, és meghagyta, hogy vigye a halakat a konyhára. A szakácsné mindjárt serpenyőbe tette a négy halat, de alig kezdte sütni, megnyílt a fal, a nyílásban egy csodaszép asszony jelent meg, s így szólt:

- Halljátok-e halak, megtartjátok amit ígértetek?

A szakácsné a rémülettől ájultán esett össze, de a szép asszony megismételte a kérdést, a halak pedig fölemelték fejüket, és tiszta érthető hangon mondták:

- Ha te visszatérsz, visszatérünk mi is. Ha te hű maradsz, hívek maradunk mi is.

E felelet után a szép asszony felborította a serpenyőt, és eltűnt a fal nyílásán át. Amikor a szakácsné magához tért, rettenetesen kétségbeesett, mert a halak mind ott hevertek a földön, összeégve. Amikor a szultán vezíre erről értesült, hívatta a halászt, hogy hozzon más halat, de olyat, amilyet először hozott. A halász ment is nyomban. Ismét fogott négy halat, átadta a vezírnek, az meg a szakácsnénak, és megparancsolta, hogy az ő jelenlétében süsse meg, mert látni akarja, mi történik a halakkal. De most is éppen úgy történt minden, mint először, és a vezír elhatározta, hogy tudtára adja a szultánnak ezt a csodálatos dolgot.

- Hát ez igazán csodálatos! - mondotta a szultán. - Magam is látni akarom.

Nyomban újabb halért küldték a halászt, ez jött is hamarosan a négy hallal, de alig tette serpenyőbe a szakácsné, szétnyílt a fal, a nyíláson egy óriási fekete rabszolga jelent meg, szót váltott a halakkal, és felborította a serpenyőt. Ennek láttára rettenetesen megijedt a szultán. Mindjárt sejtette, hogy ezek nem lehetnek igazi halak, s hogy ami itt történik, valami különös, csodálatos dolog. Elhatározta, hogy addig nem nyugszik, amíg ennek végére nem jár.

Hívatta a halászt, és megkérdezte, hogy hol fogta a halakat.

A halász megmondta. De ilyen tóról senki sem tudott. Ekkor a szultán megparancsolta, hogy néhány katona kísérje el a halászt a tóhoz, aztán ő maga is odamegy a vezírrel. Hamarosan odaértek a tóhoz, amelyet idáig csakugyan senki sem látott. Amikor a tó partján felverték a sátrakat, a szultán halkan, hogy más ne hallja, ezt mondta a vezírnek:

- Elhatároztam, hogy a tarka halak titkának végére járok. Te menj haza a kísérettel, mondjad, hogy beteg vagyok, senkit sem akarok látni. Remélem, hogy három nap múlva ismét otthon leszek.

Amint magára maradt, nekivágott a hegynek, egész éjjel ment, mendegélt, míg virradatkor valami feketeséget nem látott a messzeségben. Amikor közelebb ért hozzá, látta, hogy palota, mégpedig fekete kőből épült, vaslemezzel fedett palota.

Kopogtatott a kapun, de senki sem válaszolt. Belökte a kapu egyik szárnyát, nagyot kiáltott, de senki sem felelt. Belépett a palotába, de a fényes, bútorozott termekben sem talált senkit. Egyszerre csak, egy nagy terem mellett, amelyben szökőkút hűsítette a levegőt, és mindenféle szép madár repkedett, szomorú dalt hallott. A szomszéd szobában dalolt valaki, igen kellemes hangon.

Benyitott a szobába, és íme egy szép ifjú ült ott, mégpedig trónszéken. A szultán üdvözölte az ifjút, ez meg bocsánatot kért, hogy nem áll fel, de nem tud megmozdulni. A szultán megnyugtatta, és elmondotta, milyen ügyben jár itt: meg akarja ismerni a tó meg a színes halak titkát, és meg akarja ismerni ennek a fekete palotának és szomorú gazdájának történetét.

Az ifjú most sírva fakadt, és megmutatta a szultánnak, hogy ő csak félig élő ember, testének másik fele fekete kő. Mélyen elszomorodott a szultán, és kérte az ifjút, beszélje el, miként jutott e szörnyű sorsra.

- Csodálatos történet az én történetem - mondta az ifjú -, csodálatos a halak története is. Figyelj, elbeszélem neked. Az én atyám e város királya volt, halála után én örököltem a trónját, aztán feleségül vettem unokanővéremet, akit szívből szerettem. Egy napon azonban felfedeztem, hogy a feleségem elvetemedett, gonosz varázsló. Ezt én szemére is lobbantottam, amire ő haragosan felugrott, suttogott valamit, amit nem értettem, végül így kiáltott:

- Tested egyik fele változzék kővé!

- E szavakra testem egyik fele valóban kővé változott. Sem állni, sem menni, sem aludni nem tudok, sem élő, sem halott nem vagyok. A gonosz asszony a várost is elvarázsolta, valamennyi utcájával, házával, kertjével és terével. A város lakói mohamedánok, keresztények, zsidók és tűzimádók voltak. A mohamedánokat fehér halakká változtatta, a keresztényeket kék halakká, a zsidókat sárga halakká, a tűzimádókat vörösökké, így változott át a sziget is tóvá, amelyet négy hegy vesz körül.

- Hol van az a boszorkány? - kérdezte a szultán.

- Ezzel a teremmel átellenben lakik - mondotta az ifjú - és minden naplementekor a nyugat felőli lakosztályba megy.

A szultán nyomban a mondott szobába sietett, és ott elrejtőzött. Este, amikor a varázslónő megjelent; kivont karddal elébe toppant, és kényszerítette, hogy boldogtalan férjét oldja fel a varázslat alól. Az asszony kiment a szobából, a szultán azonban nyomon követte. Ott kint az asszony egy tálat megtöltött vízzel, valamit mormogott fölötte, erre a víz forrni, buzogni kezdett. Ezzel a vízzel aztán megfecskendezte férjét, mondván:

- Nyerd vissza ismét régi alakodat!

Abban a pillanatban felkelt az ifjú, ép volt egész testében, és végtelen boldog a lelkében.

Ekkor a szultán újra megfenyegette kardjával a boszorkányt, és arra kényszerítette, hogy a város és a sziget valamennyi lakosát is oldja fel a varázslat alól.

A gonosz asszony nyomban feloldotta a varázslat alól az embereket. Aztán a tóhoz sietett, és a tó felett is néhány szót mondott, mire a halak táncba fogtak, felszabadultak a varázslat alól, és ismét emberré lettek: ettek, ittak, jöttek, mentek, adtak, vettek, csereberéltek, mint annak előtte. Az asszony pedig nyomtalanul eltűnt, senki se látta többé. Az ifjú király magánkívül csókolta meg a szultán kezét, úgy hálálkodott az iránta és népe iránt tanúsított jóságáért. Ekkor a szultán, akinek nem volt gyermeke, fiává fogadta az ifjút és hazavitte székvárosába.

Teljes esztendő beletelt, amíg hazaérkezett. Felült trónjára, és a vezírnek és az ország főbbjeinek elmondott mindent, amit látott és tapasztalt. Akkor aztán hívatta a halászt, gazdagon megajándékozta, s megtette kincstárnokának.



PrevNext
Tolsztolj - Az oroszlán és az egér
Ezer gyertya lángja égjen!

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. április 07. kedd

Captcha kép