Mese nem csak gyerekeknek

Tengerjáró Szindbád kalandjai - Szindbád első útja

2. oldal / 8

Szindbád első útja

Ti, kedves vendégeim, tudjátok, hogy atyám földben, aranyban és drága áruban rengeteg vagyont hagyott reám. Könnyelmű életét éltem mulatós barátaimmal. Azt hittem, hogy a nagy vagyonnak sohasem lesz vége. Egyszerre aztán arra ébredtem, hogy volt vagyon, nincs vagyon. Sokáig tanakodtam magamban, mihez kezdjek. Végül abban állapodtam meg, hogy eladom bútoraimat, ruháimat s minden ingóságomat, az értük kapott pénzen mindenféle portékát vásárolok, és útra kelek velük. Áruimat egy Basrah felé vitorlázó hajón helyeztem el.

Sok kereskedő utazott velem, s valahány városban kikötöttünk, mindenütt adtunk, vettünk, csereberéltünk. Végre olyan szigetre értünk, amely tele volt szebbnél szebb fákkal és az egész valami nagy mulatókertnek látszott. A hajóskapitány kikötött, s többen partra szálltunk a szigeten, tüzet raktunk, és asztalt terítettünk. Egyikünk mosta a ruháját, a másik főzött, a harmadik sétálni ment, jókedvűek voltunk, s ettünk, ittunk, amennyi belénk fért.

Egyszerre csak rettenetes, rémült hangon kiáltott felénk a hajóskapitány:

- Gyorsan, vissza a hajóra, utasok! Hagyjatok ott mindent, mert a sziget, amelyen vagytok, nem sziget, hanem nagy hal. A hátán tüzet raktatok; az most égeti, és már meg is mozdult, hogy veletek együtt a tengerbe merüljön.

A kapitány még szinte be sem végezhette szavait: az egész sziget - mármint a hal - a tengerbe bukott a hátán levő utasokkal együtt. Rajtam kívül mind belevesztek a tengerbe, én egy szál deszkán menekültem meg, amelyen az utasok a fehérneműiket mosták.

A kapitány, mihelyt látta, hogy elsüllyed a »sziget«, kifeszítette a vitorlákat, és továbbállt a hajón maradt utasokkal. Hasztalan kiáltoztam: oly messzire távolodott a hajó, hogy nem hallották meg a hangomat.

Másnap reggel, az erős hullámzás egy sziget partjára sodort. Minthogy a part meredek volt, egy fa lecsüngő ágába kapaszkodtam, felmásztam e fára s onnét le, a szigetre. Nagy kimerültségemben eszméletlenül terültem el a földön, s meg sem mozdultam másnap reggelig. A nap már jó magasan járt, amikor felébredtem. Fáradtan tovább vánszorogtam, közben a fák gyümölcséből enyhítettem éhségemet, s a patakok vizéből szomjúságomat. A sziget közepén édesvizű forrás akadt utamba: mellé heveredtem, s itt maradtam egy nap s egy éjjel. Az alvás és a pihenés visszaadta erőmet. A fák árnyékában fel s alá sétálgatván, egyszerre csak egy lovat pillantottam meg, amely hangosan nyerített. Nyomban azután egy férfi hangját hallottam. Azt kérdezte, honnan jövök, és melyik ország a hazám.

Megmondtam. Majd elbeszéltem, mi minden történt velem. Erre a férfi kézen fogott, és egy szép nagy barlangba vezetett. Leültetett, ételt tett elém, s amikor jóllaktam, tudatta velem, hogy ő Mihrdzsán király főistállómestere, a király lovászainak és más szolgáinak felügyelője.

- Ezen a szigeten legelnek és nevelkednek a legszebb és legjobb lovak - mondotta a főistállómester. - Most szándékozunk éppen haza menni. Magunkkal viszünk téged is. Szerencséd, hogy itt találtál minket, máskülönben soha nem jutottál volna emberlakta helyre.

Amikor elkövetkezett az utazás napja, útra keltünk. Rengeteg nehézséggel küzdöttünk meg, amíg Mihrdzsán király városába eljutottunk. A főistállómester elbeszélte történetemet a királynak. A király barátságosan fogadott, új ruhát ajándékozott nekem, és megbízott a tenger partjának felügyeletével. Valahányszor kereskedők vagy más utazók jártak itt, nem mulasztottam el kérdezősködni Bagdadról, de senki sem ismerte azt a várost. Bár jó dolgom volt a király udvarában, mindjobban hatalmába kerített a honvágy. Egyszer aztán rendes szokásom szerint kimentem a tenger partjára, ahol éppen akkor kötött ki egy gazdagon megrakott hajó. Amikor már mindent kihordtak a partra, így szólt hozzám a kapitány:

- Még sok más portéka van a hajón, amelyeknek a tulajdonosáról nem tudjuk, meghalt-e vagy él-e még valahol.

- Ki volt az az utas? - kérdeztem a kapitányt.

- Tengerjáró Szindbád - felelte a kapitány. - Az én hajómon indult el Bagdadból. Most el akarjuk adni portékáját, hogy aztán az árát hazavigyük családjának.

Ekkor ezt mondtam a kapitánynak:

- Tengerjáró Szindbád én vagyok, kapitány úr, tehát a portéka az enyém.

A kapitány először nem akart hinni szavaimnak, csak akkor, amidőn emlékeztettem beszélgetésünkre, és amidőn az utasok közül is többen megismertek és örömmel üdvözöltek.

Felnyitottam poggyászaimat, néhány drága árut a királynak ajándékoztam, aki viszont engem ajándékozott meg. A többi árut eladtam, és sok pénzt kaptam értük. Aztán más árut vásároltam, azokat a hajóra vitettem, s magam is felszálltam.

Visszafelé szerencsésen utaztunk, s jó egészségben értem haza Bagdadba. Rokonaim és barátaim nagy örömmel fogadtak, hiszen mind halottnak véltek. Nemsokára még szebb házakat vettem és visszavásároltam mindama földeket is, melyeket korábban elprédáltam. Ennyi, amit első utamról mondhatok.

- De íme, már itt az este, maradj nálam - mondotta Teherhordó Szindbádnak - vacsorálj velünk. Holnap gyere el ismét, s akkor elbeszélem második utazásomat.

Vacsora után Szindbád száz dinárt adott teherhordó névrokonának, ez pedig boldogan ment haza.

Másnap idejében ott volt Teherhordó Szindbád Tengerjáró Szindbádnál, ott voltak a jó barátok is. S miután jól megebédeltek, Tengerjáró Szindbád belefogott második útjának elbeszélésébe.



Kellár F. János Immánuel - A vadrózsa és a jó tünd...
Grimm - A békakirályfi.

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. április 07. kedd

Captcha kép