Mese nem csak gyerekeknek

Tengerjáró Szindbád kalandjai - Szindbád hetedik útja

PrevNext
8. oldal / 8

Szindbád hetedik útja

- Halljátok, ó, barátaim - szólott Tengerjáró Szindbád - hogy amikor visszatértem hatodik utazásomból, és folytattam régi életmódomat, vígságban, örömben, kedvtelésekben és mulatozásban: így éltem jó ideig háborítatlan örömben és boldogságban, éjjel-nappal. Bőséges nyereséget, nagy hasznot is szereztem magamnak. De a lelkemben megint csak felébredt a vágy, hogy vándorolva megcsodáljak idegen városokat, bejárjam a tengereket, kereskedőkkel társuljak, és új dolgokat ismerjek meg. Összecsomagoltam hát tengeri útra alkalmas bálákat, csupa értékes árut, és Bagdadból Basrah városába indultam. Ott megláttam egy útrakész hajót, és benne előkelő kalmárok társaságát. Hajóra szálltam, barátságot kötöttem velük, és elvitorláztunk.

A legnagyobb boldogságban és örömben folyt utunk, utazásról, mesterségünkről társalogtunk egymással. Amint ilyen békességben utaztunk, íme, hirtelen szélvihar kerekedett a hajó orrának irányából, és heves zápor szakadt ránk. Egészen átáztunk mi is, báláink is. Erre betakartuk báláinkat nemezzel és vászonnal, mert féltünk, hogy az eső megrontja áruinkat. Könyörögni kezdtünk Allahhoz, hogy fordítsa el tőlünk a csapást, amely ránk zúdult. Ezután a hajó kapitánya fölkelt, megszorította övét, feltűrte köntösét, és felmászott az árbocra. Jobbra-balra fordította tekintetét, majd lenézett a hajó népére, csapdosni kezdte arcát, és tépdesni szakállát. így szóltunk hát hozzá:

- Jaj, mester, mi történt?

Ő pedig így felelt:

- Kérjétek Allahot, hogy mentsen meg a veszedelemtől, amibe jutottunk. Sírjatok és vegyetek búcsút egymástól, mivel tudjátok meg, hogy a szél ellenünk fordult, és a világ legtávolibb tengerére vetett bennünket.

A kapitány aztán lekúszott az árboc tetejéről, kinyitotta ládáját, vászonzacskót vett elő, és kibontotta. Hamuszerű port szórt ki belőle, ezt vízzel megnedvesítette, várakozott kicsit, majd megszagolta. Ezután kis könyvet vett elő ládájából, olvasott belőle, és így szólt hozzánk:

- Tudjátok meg, ó, utasok, ennek a könyvnek csodálatos varázsereje van; most azt jelzi, hogy aki a tengernek erre a tájára vetődik, nem menekül ki belőle, hanem elpusztul. Mivel ezt a tájat úgy hívják, hogy Királyok Égöve, és itt van a sírja Salamonnak, Dávid fiának - békesség legyen mind a kettőjükkel! - és ebben a sírban óriási és szörnyűséges kígyók vannak. Bármiféle hajó érkezik erre a vidékre, odaúszik hozzá a tengerből a nagy hal, és elnyeli mindenestül.

Mikor mi a kapitánynak ezeket a szavait meghallottuk, igen elcsodálkoztunk. Még be sem fejezte beszédét, és íme: a hajó egyszerre felemelkedett velünk, aztán megint lefelé süllyedt. Olyan robajt hallottunk, mint a mennydörgés és majd holttá váltunk, mivel biztosak voltunk benne, hogy végünk van. És íme: a nagy hal már közeledett is hajónk felé. Akkora volt, akár egy magas hegy és rémületbe ejtett bennünket. Keserves zokogással sirattuk magunkat, és készültünk a halálra. Csak néztük a nagy halat, bámultuk rettentő testét, amikor észrevettük, hogy egy másik nagy hal is tart felénk. Annál szörnyűbbet, nagyobbat nem láttunk soha. Elbúcsúzkodtunk, és sirattuk magunkat, de íme: egy harmadik hal is közeledett. Ez még nagyobb volt, mint a korábbiak. Ekkorra már egészen elvesztettük eszünket és értelmünket, lelkünk elhalt a szörnyű ijedelemben és rémületben. A három nagy bal keringeni kezdett a hajó körül, és a harmadik alámerült, hogy elnyelje a hajót mindenestül.

De hirtelen nagy szél kerekedett, a hajó felemelkedett, egy nagy sziklára hullott és darabokra forgácsolódott szét. Gerendái szert hullottak és a bálák mind, meg a kereskedők meg a többi utasok a tengerbe merültek. Minden ruhát ledobtam magamról, csupán egyetlen kötőt tartottam magamon, úsztam egy ideig, mígnem elértem egy hajógerendát. Felkapaszkodtam rá, és magamhoz öleltem. A szél meg a hullámok játszottak velem, én meg csak kapaszkodtam a gerendába. Ide-oda dobáltak a hullámok, a legkeservesebb nyomorúság és félelem éhség és szomjúság kínozott. Vádolni kezdtem magam azért, amit cselekedtem, fáradt lelkem nyugalom után sóvárgott, és így szóltam magamban:

- Ó, Tengerjáró Szindbád, nem térsz te meg soha. Mindig csak viszontagságokat és fáradalmakat szenvedsz, mégsem bántad meg, hogy tengereken utazol, és ha azt mondtad, hogy bánod, akkor hazudtál. Hát most csak tűrj mindent, ami ér, mivelhogy megérdemelsz mindent, ami veled történik.

De harmadnapra elértem egy lombos fákban, hűs forrásban gazdag nagy szigetre. Ettem, ittam, élveztem a gyümölcs ízét, és szürcsöltem a patak vízét, mígnem felüdültem, lelkem feléledt, testem megerősödött, és keblem tágult.

Végigjártam a szigetet. A túlsó felén nagy, édesvízű folyót pillantottam meg.

Eszembe jutott a tutaj, amelyen régebben hajóztam, és azt mondtam magamban:

- Ahhoz hasonló tutajt kell csinálnom, talán kiszabadulok ebből a helyzetemből is. Ha így megmenekszem, és vágyam teljesül: istenhez fordulok - magasztaltassék a neve! - szánva-bánva, hogy útra keltem; ha pedig elpusztulok, szívem megszabadul a viszontagságoktól és keservektől. Aztán nekiálltam, szálfákat gyűjtöttem. Drága szantálfát, amelynek nincs párja; de én nem ismertem fel. Együvé gyűjtvén a szálfákat, ágakat és indákat kötélszerűen összesodorva, összekötöztem velük a tutajt. Felszálltam a tutajra, s lefelé úsztam a folyón, mígnem elértem a sziget másik végére. Aztán azt is elhagytam és hajóztam egy napot, két napot, három napot a sziget elhagyása után. Majdnem mindig aludtam, egész idő alatt nem ettem semmit, de ha megszomjaztam, ittam a folyó vízéből.

Olyan voltam, akár egy kábult madárfióka, végső kimerültségemben, éhségemben, félelmemben, amíg csak a tutaj el nem ért velem egy magas hegyhez, amelybe a folyó beletorkollott. Ezt megpillantván, aggódni kezdtem életemért, mivelhogy eszembe jutott, milyen nehézségeket szenvedtem tutajommal az előbbi utazásomban. Meg akartam állítani a tutajt, hogy kiszálljak róla a hegyoldalra. De a víz sodra elragadott, és vitte magával a tutajt, engem meg rajta. Sodródtam a hegy belseje felé. Ezt látva biztos voltam vesztemben. De a tutaj továbbhaladt, és nemsokára tágas helyre ért. És íme: nagy völgybe jutottunk, azon keresztül zúgott a folyó, olyan hatalmas hangon, akár a mennydörgés, és olyan sebességgel, akár a szél. Megragadtam a tutaj szélét; féltem, hogy leesem róla, mert a hullámok jobbra-balra dobáltak a folyó hátán. A tutaj meg továbbrohant a víz sodrával a völgy vége irányában. Nem tudtam megfékezni, sem a parthoz nem tudtam irányítani.

Végül is egy pompás, jól épített, és népes városhoz ért velem a tutaj. És mihelyt az emberek észrevették, hogy a folyó közepén tutajt sodor a víz, hálót meg kötelet vetettek felém, és partra vontatták járművemet.

Úgy estem közéjük, akár a halott. Elcsigázottan éhségtől, álmatlanságtól és félelemtől. A tömegből egy idős ember, méltóságos külsejű sejk közeledett felém, és több szép ruhadarabot adott rám. Én pedig, amiképpen a szemérem parancsolja, befödtem meztelenségemet. Majd fürdőbe vezetett, erősítő italokat és finom illatszereket hozott. Amikor a fürdőből kijöttünk, elvitt házába. Családja pedig örvendezett jöttömön. A főhelyre ültetett, és dús lakomát készített részemre: ettem hát, míg jól nem laktam. Azután szolgái meleg vizet hoztak elém, megmostam kezemet, rabnői pedig selyemtörülközőt hoztak, megtöröltem kezemet és számat.

Ekkor a sejk fölkelt, és külön helyet jelölt ki számomra háza egy részében, meghagyván szolgáinak és rabnőinek, hogy szolgáljanak ki és járjanak kezemre, minden kívánságomban. Ezek nagy szolgálatkészséggel viselték gondomat, így éltem a vendégszerető házban három napig. Jó evés-ivás és édes illatok élvezetében, mígnem lelkem újra megerősödött, félelmem eloszlott, szívem megnyugodott, és elmémet kellemes, jó érzés hatotta át. A negyedik napon odajött hozzám a sejk és így szólt:

- Társaságod felvidított bennünket, ó, fiam. Volna-e most kedved felkerekedni, és eljönni velem a folyó partjára, onnan le a piacra, és eladni portékádat? Az árán majd vásárolsz magadnak olyasmit, amivel kereskedhetel.

Erre kicsit eltöprengtem, és így szóltam magamban:

- Honnan van nekem portékám, és házigazdám szavainak mi az értelme?

A sejk pedig ezt mondta:

- Fiam, ne aggódjál, és ne töprengj, hanem kelj fel, és gyere velünk a piacra, ha látjuk, hogy akad vevő, aki jól megfizeti az áruidat, én átveszem az árát a te javadra, de ha nem kínálnak érte annyit, amennyit elegendőnek találsz, elhelyezem áruidat az én raktáraimban, addig, amíg az adásvétel napja el nem érkezik.

Gondolkodtam a dolgon, és azt mondtam magamban:

- Cselekedjél az ő akarata szerint; majd meglátod, miféle árukról van szó.

Így szóltam hozzá:

- Hallom és engedelmeskedem, ó, sejk, és amit te cselekszel, áldás lesz azon, és lehetetlen bármiben is ellenkeznem veled.

Elmentem hát vele a piacra, és látom, hogy szétszedte a tutajt, amelyen érkeztem. A tutaj szantálfából való volt. A sejk megbízta a kikiáltót, hirdesse ki, hogy eladó. A kereskedők odasereglettek és megkezdődött a versengés. Ezer aranyig verték fel a vételárat. Ekkor beszüntették az árverést, a sejk pedig hozzám fordult és így szólt:

- Hallgass ide, fiam: a te árudnak a mostani időkben ez az ára. El akarod adni ezen az áron, vagy inkább vársz még? Mert én megőrzőm számodra.

Így feleltem:

- Ez az ügy a te ügyed és tedd azt, amit akarsz.

Erre megkérdezte:

- Mondd, fiam: eladod nekem ezt a fát, száz arannyal többért, mint amennyit a kereskedők ígértek?

Azt feleltem:

- El, máris eladtam neked, és meg is kaptam az árát.

Ő akkor megparancsolta a legényeinek, hogy hordják be a fát a raktárába. Aztán visszamentem vele a házába, leültünk, leszámolta kezemhez a fa teljes árát, zacskóba rakta a pénzt, és aztán a zacskókat lezárta vaslakattal és átadta nekem a kulcsot.

Jó pár nap elteltével a sejk így szólt hozzám:

- Kedves fiam, javallok neked valamit, remélem, teljesíted óhajomat.

Megkérdeztem:

- Miről van szó?

Így felelt:

- Én már megöregedtem, és nincs fiúgyerekem. De van egy leányom, korra fiatal, alakja sudár, kincsekben, bájakban gazdag. Szeretném, ha feleségül vennéd, telepedjetek le a mi vidékünkön, én pedig rád ruházom minden tulajdonomat, mindent, ami az enyém. Megöregedtem, töltsd be te a helyemet.

Hallgattam, semmit se szóltam. Ő pedig így folytatta:

- Fogadd meg, ó, fiam, amit mondok neked, mivelhogy csak a javadat kívánom. Ha engedsz óhajomnak, összeházasítlak leányommal, fiammá fogadlak és minden, ami a tulajdonom, a tied lesz. De ha kereskedni akarsz és visszatérni a hazádba, senki sem akadályoz meg benne; tiéd a döntés joga. Tedd hát azt, amit kívánsz, és amit jónak látsz.

Így feleltem:

- Allahra, ó, sejk, olyan lettél számomra, mintha atyám volnál: sok borzalmat átszenvedtem; ítéletem, tudásom meggyöngült: a te akaratodon áll, hogy úgy cselekedjél, amint jónak látod.

Ekkor a sejk megparancsolta szolgáinak, hívják el a kádit és a tanúkat. El is hívták, és a sejk hozzám adta leányát. Nagy mulatságot, ünnepséget rendezett számunkra, és mikor bevezetett leányához, láttam, hogy végtelenül szép, gyönyörű, arányos növésű. Tele volt csodálatos ékszerekkel, gazdag volt ruházata, drágakövekkel, aranydíszekkel, értékes gyöngynyakékekkel és egyéb kincsekkel, amelynek értéke millió aranyra is rúgott, de felbecsülni nem is lehetett.

Mihelyt megpillantottam, megtetszett nekem. Kölcsönösen megszerettük ezután egymást, és vele maradtam jó ideig végtelen örömben és boldogságban. Apját aztán magához szólította Allah, mi pedig eltemettük. Én birtokosa lettem minden jószágának, egész szolgahada, cselédsége az én hatalmamba jutott. A kereskedők pedig beiktattak az ő hivatalába, mert ő volt a főnökük és senki sem vásárolhatott, csak az ő tudtával és beleegyezésével, mivelhogy ő volt a sejkjük. Most pedig én kerültem a helyére.

Hozzáláttam, hogy pénzzé tegyem a sejk áruit, egyiket a másik után, és utána nézzek valakinek, aki útra indul ebből a városból, hogy vele mehessek. És amíg evvel foglalatoskodtam, megtudtam, hogy egy csapat városbeli ember útra szeretne kelni, de nem talál hajót magának. Ezért fát vásároltak, és nagy hajót ácsoltak. Én bejelentettem, hogy velük tartok, és megfizetem nekik az egész költséget. Aztán hajóra szálltam feleségemmel és minden javammal, egyéb tulajdonaimat és birtokaimat otthagyva, haladtunk szigetről szigetre és tengerről tengerre.

A szél és az út kedvezett nekünk, épségben megérkeztünk Basrah városába. Ott nem időztem, hanem helyet váltottam egy másik hajóra, arra átraktam mindent, ami velem volt, és Bagdad városába tartottam. Hazatértem, beléptem otthonomba, viszontláttam családomat, pajtásaimat és barátaimat. Minden javamat, ami velem volt, tárházaimba raktároztam. Családom kiszámította, meddig voltam oda hetedik utazásomon: bizony huszonkét esztendeig! Már le is tettek minden reményről, hogy valaha is visszatérek.

De hogy visszatértem közéjük és elmeséltem élményeimet, mi minden ért engem: mindnyájan nagy álmélkodással csodálkoztak a hallottakon, és szerencsét kívántak megmaradásomhoz. Én pedig megfogadtam, hogy nem utazom soha többé se vizén, se szárazon az után a hetedik kóborlásom után, amelyen úgy megkínlódtam, megszenvedtem, hogy kalanddal torkig lettem.

Ó, Teherhordó Szindbád, vésd jól emlékezetedbe, mi minden történt, mi minden esett meg velem, hogy folytak dolgaim. És Teherhordó Szindbád így szólt a Tengerjáró Szindbádhoz:

- Az istenre kérlek, bocsásd meg, ha valamit véteni találtam volna ellened!

És soká éltek egymás társaságában, öröm, vigasság, boldogság közepette, amíg el nem jött értük szüntetője jajnak-bajnak, elmetszője víg kacajnak, erős várnak feldöntője, sírveremnek megtöltője, eggyé forrtnak szétválása: az elmúlás zord kaszása.



PrevNext
Vietnámi mese - A görögdinnye legendája
Tolsztolj - Szemjon bátya...

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. április 07. kedd

Captcha kép