Mese nem csak gyerekeknek

A kereskedő és a gonosz szellem - Az első öreg és a szarvas története

2. oldal / 4

Az első öreg és a szarvas története

- Ez a szarvas - kezdte el a történetet az öregember - úgy nézzétek meg: a feleségem. Alig volt tizennégy esztendős, amikor feleségül vettem, tehát nemcsak férje, de jóformán apja is voltam. Harminc esztendeig éltünk együtt. E hosszú idő alatt Allah nem áldott meg gyermekkel. Soha nem hibáztattam őt ezért, jó voltam hozzá. Minden kedvét betöltöttem. Ám szerettem volna, ha Allah gyermekkel áld meg, evégből feleségül vettem egy rabszolganőt is. Ennek csakugyan született egy fia, olyan gyönyörű szép gyermek, hogy nem volt párja messze földön. Végtelen nagy örömem telt ebben a fiúban, és amint nőtt, növekedett, vele nőtt, növekedett az örömem is. Hanem a feleségemnek nem volt olyan nagy az öröme, sőt szemmel láthatóan gyűlölte a fiút, és gyűlölte a fiú anyját is.

Amikor a fiú tízesztendős lett, hosszú útra kellett kelnem, és teljes egy esztendeig távol maradnom. Nehéz szívvel váltam meg fiamtól. Lelkére kötöttem a feleségemnek, hogy bánjon jól a fiúval, és bánjon jól a fiú anyjával is. Ám amíg én távol voltam, feleségem megtanulta a bűbájosságot, az én drága szép fiamat borjúvá varázsolta, aztán kiadta a tanyára egyik bérlőmhöz, azzal az utasítással, hogy hizlalja meg. A gonosz asszony nemcsak a fiút varázsolta el, hanem a fiú anyját is: tehénné változtatta, és ugyancsak kiadta a tanyára, meghagyván, hogy a bérlő ezt is hizlalja meg.

Telt, múlt az idő, eltelt az egy esztendő, szerencsésen hazakerültem. Hát nem találok otthon senki mást, csak a feleségemet.

- Hol a rabszolganő? - kérdeztem.

- Meghalt - felelte ridegen az asszony.

- Hát a fiam hol van?

- Már két hónapja, hogy nem láttam - felelte. - Sejtelmem sincs róla, hová, merre csavargott el.

Mélységesen megszomorított a rabszolganő halála, de még inkább, az én drága szép fiam eltűnése. És e naptól fogva egyebet sem cselekedtem, szüntelen jártam-keltem, kerestem, nyomoztam a fiamat, de hírét-nyomát sem találtam sehol. Hónap hónap után múlt el és közben elkövetkezett a nagy Hajrám ünnepe. Kiüzentem a tanyára a bérlőmnek, hogy hozza be a legkövérebb tehenet, hadd áldozzam fel Bajrám ünnepén.

A bérlő bevezetett egy kövér tehenet. Oszlophoz kötöttem, fel is emeltem rá a bárdot, hogy levágjam, de az állat oly igen keservesen bőgött, oly szomorúan nézett rám, és úgy hullott szeméből a könny, hogy nem volt lelkem s szívem levágni. Kihullott kezemből a bárd.

Feleségem így kiáltott fel:

- Ugyan bizony miért nem akarod feláldozni? Hiszen ez a legkövérebb tehenünk!

Addig hangoskodott, addig veszekedett, mígnem végül is fölemeltem a földről a bárdot, s lesújtottam a tehenet.

Hát, halljatok csodát, miután a bőrét lehúztam, kitűnt, hogy a tehén valójában nem is volt kövér, csupán kívülről látszott annak, belül módfelett sovány volt.

- Ezt ugyan hiába vágtam le - szóltam bosszúsan, aztán odaadtam a bőrt a bérlőnek és megparancsoltam, hogy hozza be a legkövérebb borjút.

A bérlő tüstént kiment a tanyára, hamarosan be is hozott egy gyönyörű szép kövér borjút. Ám ez is épp olyan keservesen bőgött, akár a tehén, amikor ráemeltem a bárdot; éppen olyan szomorúan nézett rám, de még hozzám is dörgölődzött, nyalta-falta, csókolta a kezemet. Mondanom se kell tán, hogy nem tudtam megölni.

- Hát ezt sem akarod megölni? - kiáltott fel a feleségem. - Valamennyi borjúnk között ez a legkövérebb. Mit akarsz egyebet?

- Mondhatsz akármit - szóltam az asszonynak - ezt a borjút meg nem ölöm. Nem látod, hogy nyalja, csókolja a kezemet? Nem látod, hogy hull a könny a szeméből?

Gyávának nevezett, kigúnyolt az asszony, de mondhatott bármit, a borjút visszavitettem a tanyára. Egy más borját hozattam, azt a Bajrám ünnepre le is ölettem.

A következő nap ismét bejött a bérlő, kiszólított a házból, és félrevont azzal, hogy valami különös dolgot akar közölni.

- Hadd hallom - szóltam neki.

- Valóban, különös dolgot akarok neked elmondani, uram. Tegnap, mihelyt visszavezettem a borját a tanyára, leányom, aki érti a bűbájosságot, amint megpillantotta a borját, nagy örömében nevetni kezdett, aztán egyszerre csak hangosan sírt, hullott a könnye, akár a záporeső. Megijedtem, nem értettem a dolgot. Megkérdeztem: »Mi történt veled, édes leányom? Mi az oka, hogy előbb kacagtál, most pedig hirtelen sírásra fordult a jókedved?«

»Ó, apám - felelte a leányom - nagy oka van az én kacagásomnak és az én könnyeimnek. Ez a borjú, amelyet visszahoztál, a mi gazdánk fia. Nevettem, amikor megláttam, hogy él, nevettem szertelen nagy örömömben, mert kimondhatatlanul szeretem, aztán sírtam, amikor arra gondoltam, hogy megölték az édesanyját. Mert az a tehén, amelyet megölt a gazdája, ennek a fiúnak az anyja volt.«

Ezt mondta a leány, de mondott egyebet is: azt, hogy a fiút is, az anyját is a feleségem varázsolta el. Mondanom se kell, hogy egy szempillantásig se volt otthon maradásom, futottam ki a tanyára, egyenesen a pajtába. Ott volt a bérlő leánya, simogatta, cirógatta a borjút. Ennek, amint meglátott engem, hullani kezdett a könnye, én meg átöleltem, csókoltam hosszan, sokáig. Hogy szeretett volna mondani valamit, de csak érthetetlen hangokat hallatott és nyalta, csókolta a kezemet, arcomat. Én pedig így szóltam a bérlő leányához:

- Hallottam, te jó leány, az édesapádtól, hogy megtanultad a bűbájos mesterséget. Vissza tudnád-e változtatni ezt a borjút igazi alakjába? Minden vagyonomat neked adnám, ha ezt megcselekedned.

- Nem kell nekem a vagyonod - nevetett a leány - a fiad kell nekem. Visszaváltoztatom igazi alakjába, de két feltétellel. Az egyik, hogy feleségül vesz engem, a másik, hogy engeded megbüntetni azt az asszonyt, aki fiadat borjúvá varázsolta.

Természetesen azt válaszoltam a leánynak, hogy örömmel fogadom menyemnek, s szívesen megengedem, hogy érdeme szerint megbüntesse azt a gonosz asszonyt.

Ezt hallván a leány, kifutott a pajtából, hozott egy dézsát, tele-töltötté vízzel, föléje hajolt, érthetetlen szavakat mormolt belé, majd a borjúhoz fordult és így szólt:

- Ó, te borjú, ha Allah úgy teremtett téged, abban az alakban, amelyben most vagy, maradj meg benne; de ha ember vagy, változzál vissza emberré.

És vízzel locsolta meg a borjút. Hát íme, abban a szempillantásban előttem állott igazi alakjában az én drága szép fiam. Emberi szó nem képes elmondani az én végtelen nagy örömömet, s az én édes fiam határtalan örömét. Amikor aztán kisírtuk magunkat, azt mondtam neki:

- Édes szép fiam, nézd meg ezt a jó leányt. Neki köszönheted, hogy visszaszerezted igazi alakodat. Megígértem, hogy ha általa visszanyerted emberi formádat, feleségül veszed őt. Mondjad, szíved szerint beszéltem-e?

- Szívem szerint beszéltél, édes jó apám - mondotta a fiam.

Még aznap megtartottuk a lakodalmat. Lakodalom után menyem ismét megtöltötte a dézsát vízzel, valami érthetetlen szavakat mormolt belé, és amikor hazamentem, látom, hogy az udvaron egy szarvastehén futkároz. Ez a szarvastehén a feleségem volt. Azóta bármerre megyek, mindenüvé magammal vezetem, hadd lássam szüntelenül az ő bűnhődését. Mondjátok, nem ritka, nem különös és csodálatos történet ez?

- Valóban az - mondták mind, nemcsak a másik két öregember, de a gonosz szellem is. Annyira tetszett a gonosz szellemnek a történet, hogy elengedte a kereskedő büntetésének harmadát.

És íme, előállott a második öregember, akinek a két fekete kutyája volt, s mondotta:

- Ó, szellemek ura és királya, érdekes volt a történet, amelyet itt hallottunk, ám én még ennél is érdekesebbet mondok el, ha elengeded e szegény ember büntetésének másik harmadát.

- Elengedem - mondotta a gonosz szellem -, ha csakugyan érdekes lesz a történeted. Hát csak beszélj.



Babits Mihály - Kék faluk
Román mese - A juhászlegény meg a királyleány

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. április 07. kedd

Captcha kép