A kereskedő és a gonosz szellem

Élt Kairó városában egy igen gazdag kereskedő. Maga sem tudta, mije van, oly rengeteg pénze, mindenféle portékája, háza, földje volt. Ez a kereskedő gyakran elutazott üzleti ügyben, ám egyszer igen-igen messzire kellett utaznia.

Nagy nekikészülőd essél indult útnak, kétszersülttel, datolyával töltötte meg tarisznyáját, aztán igen-igen nehezen búcsúzott el feleségétől, gyermekeitől, mert tudta, vagy látják egymást, vagy sem. Lovára ült és nekivágott a rengeteg nagy pusztaságnak. A pusztaságon keresztül egyetlenegy élő lélekkel sem találkozott, és semmi baja sem történt. Amikor elvégezte dolgát abban a városban, ahova jó hat hétig utazott, visszafelé indult.

A tizennegyedik napon olyan rettenetes hőség áradt rá, hogy nem volt ereje folytatni az útját. Lovát fához kötötte, ő maga letelepedett a fa alá, amelynek tövében forrás bugyogott, tarisznyájából előszedte a kétszersültet meg a datolyát, és evés közben jobbra, balra, mindenfelé szétdobálta a datolya héját. Evés után mohamedán szokás szerint kezét, arcát, lábát megmosta és imádkozott. De éppen csakhogy bevégezte az imádságát, hirtelen-váratlan előtte termett egy rettentő magas szörnyeteg, akinek kard volt a kezében és így mennydörgött a kereskedőre.

- Állj fel te nyomorult, hadd öljelek meg, mert megölted a fiamat!

- Ó, jaj nekem - rémüldözött a kereskedő - hogy öltem volna meg, hiszen nem is láttam a fiadat?!

- Úgy, még tagadod?! - rivallt rá a szörnyeteg. - Nem te dobtad meg datolyával? Attól halt szörnyet a fiam!

- Hát - mondotta a kereskedő - nem tagadom, hogy a datolya héját eldobtam, de biztosítalak, hogy a fiadat soha nem láttam. Ártatlan vagyok az ő halálában.

- Hát, ha nem tagadod - mondotta a szörnyeteg - készülj a halálra.

- Ó, jaj nekem, hát nincs benned irgalom s kegyelem?

- Sem kegyelem, sem irgalom - mennydörgött a szörnyeteg. - Öltél, tehát megöllek. Ez az igazság.

És hirtelen karon ragadta a kereskedőt, arccal földre nyomta és mindjárt fel is emelte kardját, hogy levágja a fejét.

- Hát van lelked és istened - zokogott a kereskedő - hogy megölj engem? Hogy ne lássam soha többé feleségemet, gyermekeimet? Kegyelmezz, irgalmazz nekem!

- Mondtam már, hogy sem kegyelem, sem irgalom. Szörnyű halálnak halálával kell meghalnod, mint ahogy meghalt az én fiam.

A kereskedő, látván, hogy csakugyan meg kell halnia, csendesen, keseregve mondta e szavakat:

- Az ember életének csupán két napja van; az egyik nap erős bizonyosság, a másik nagy bizonytalanság. Az egyik nap merő vidámság, mosoly, a másik nap: felhő és bánat. Látod-e, hallod-e a szelet, amint zúgatja viharszárnyait? Íme, a szél csak a legmagasabb fákba ütközik, őket rázza meg. Ó, hány szép és hány csúnya fa van a világon, de lám, az emberek csak azokra a fákra hajítanak követ, amelyiken gyümölcs mosolyog. Megszámlálhatatlan csillag ragyog az égen, de a csillagok között csak a két legnagyobbiknak, a Napnak és a Holdnak van fogyatkozása.

A kereskedő, amint elsírta e szavakat, ismét könyörögve nézett fel a gonosz szellemre:

- Ó, várj még egy pillanatig. Engedd meg, hogy hazamenjek feleségemhez, elkészítsem végrendeletemet, elbúcsúzzam tőle és gyermekeimtől. Ajándékozz meg egy esztendővel, hogy kereskedőtársaimmal minden dolgomat elrendezzem, jó barátaimtól is elbúcsúzzam, és esküszöm neked, hogy egy esztendő múlva pontosan visszajövök ide, e fa alá.

A szörnyeteg gondolkozott egy ideig, aztán azt mondotta:

- Csakugyan visszajössz? Jó. Mehetsz. De jaj neked, ha egy esztendő múlva nem leszel itt, ez alatt a fa alatt.

A szörnyeteg abban a pillanatban eltűnt, a kereskedő pedig nagy nehezen felkelt a helyéről. Alig állt a lábán szegény, reszketett, akár a nyárfalevél és alig-alig tudott felkapaszkodni lovára. Elindult hazafelé és az egész úton sírt, kesergett magában, hogy az ő élete már csak egy esztendő, azután pedig szörnyű halálnak halálával nagy ártatlanul meg kell halnia. Amikor hazaért, a felesége meg a gyermekei nagy örvendezéssel szaladtak elébe, ő azonban keserves sírással ölelte, csókolta őket. És nemcsak sírt, de jajgatott, olyan szörnyen jajgatott, hogy ijedten megkérdezték, mi történt vele? Talán bizony minden vagyonát elvesztette?

- Ó, jaj, nem a vagyonomat, az életemet vesztettem el. Egy esztendő múlva szörnyű halálnak halálával meg kell halnom.

Rémülten nézett rá a felesége, néztek rá a gyermekei: reszketve kérték, mondja el, mi történt.

A kereskedő elbeszélte elejétől végéig a szörnyeteggel való találkozását és íme, rettentő sírás, zokogás, jajveszékelés verte fel a házat. Hamarosan összefutottak a szomszédok és nagy volt a sajnálkozás, a szomorkodás, mert a kereskedőt mindenki szerette. Segítettek volna is rajta szívesen, de haj! mit tehettek a gonosz szellem ellen? S mi mást tehetett a kereskedő: megírta végrendeletét, rabszolgáinak visszaadta szabadságát, rengeteg sok alamizsnát osztott ki a szegények közt. Alig vette észre, elrepült az esztendő, indulnia kellett. Felesége, gyermekei, jó barátai mind el akarták kísérni az utolsó útra, de ő nem engedte. Keserves könnyhullatások közt elbúcsúzott mindenkitől, felült lovára, és addig ment, mendegélt, mígnem ama bizonyos fához ért, ahol egy esztendeje a szörnyeteggel találkozott.

Leszállott a lováról, a fához kötötte, leült a forrás mellé, ült, üldögélt nagy búsan, hullott a könnye, akár a záporeső. Egyszer csak felnéz, hát egy öregember áll előtte. Nem a szörnyeteg volt ez az öreg, hanem igazi földi ember. Barátságosan köszöntötte. Az öregember nem volt egyedül: egy szarvas állott mellette. A szarvas nyakán szalag volt, ennél fogva vezette az öregember.

- Ugyan mondd csak - kérdezte az üdvözlés után - mi történt veled, te jó ember, miért vagy oly szomorú? S ugyan bizony hogyan s miképpen jöttél ide, hiszen ez a hely a gonosz szellemek tanyája!

- Ó, ne is kérdezd - válaszolt a kereskedő - tudom én, hol vagyok. Hidd el, nem a magam jószántából jöttem ide.

És elbeszélte, mi történt vele.

- No, hallod-e - mondotta az öregember - sok országot-világot bejártam, sokféle embert láttam, ám olyan embert még soha, aki a gonosz szellemnek tett esküjét megtartotta volna. Itt maradok veled, mivelhogy igazán kíváncsi vagyok, mi történik majd itt.

Azzal leült a kereskedő mellé. Elbeszélgettek erről, arról, mindenről. És íme, egy másik öregember tűnt fel, két fekete kutyát vezetett pórázon. Nyájasan üdvözölte őket, letelepedett melléjük, beszéltek erről-arról, s végül az első öregember elmondta a másodiknak, hogy mi történt a kereskedővel.

- No, még ilyet sem hallottam világéletemben - szólt a második öregember. - Én magam is itt maradok, hadd lám, mi történik itt.

Jóformán le sem ült még a második öregember, ismét jött egy: ez pedig öszvért vezetett. Letelepedett közéjük, s miután elmondták neki a kereskedő történetét, ő is elhatározta, hogy ott marad.

Nem kellett sokáig várakozniuk: egyszerre csak szörnyen vastag köd ereszkedett le a levegőből, mind közelebb és közelebb gomolygott feléjük, aztán hirtelen, váratlanul rettentő nagy forgószél kerekedett a pusztaságon. Ez a forgószél is csak közeledett, közeledett feléjük, aztán hirtelen-váratlanul szerteoszlott: eltűnt. És íme, ott termett mellettük a szörnyeteg.

Egy szót sem szólt, csak kardot rántott, magasra emelte és rámennydörgött a kereskedőre:

- Hát megjöttél, te gyilkos! Állj fel nyomban, hadd öljelek meg, amiként te megölted a fiamat!

A kereskedő felállt, az öregek pedig reszkettek a félelemtől, akár a nyárfalevél, nem tudták, mit szóljanak, mit cselekedjenek. Ám lassan-lassan mégiscsak nekibátorodtak, és megszólalt az első öregember, aki mellett a szarvas állott:

- Ó, szellemek királya - mondotta - szüntesd a te haragodat és hallgasd meg, amit elmondandó vagyok. Engedd meg, hogy elbeszéljem ennek a szarvasnak csodálatos történetét. Ha meghallgattad és érdekesnek ítéled ezt a történetet, arra kérlek, engedd el a szerencsétlen ember büntetésének egyharmadát.

- Hát jól van - szólt hosszú gondolkozás után a szellem - mondd el szarvasod történetét, és ha érdekesnek találom, elengedem a büntetés egyharmadát.


Az első öreg és a szarvas története

- Ez a szarvas - kezdte el a történetet az öregember - úgy nézzétek meg: a feleségem. Alig volt tizennégy esztendős, amikor feleségül vettem, tehát nemcsak férje, de jóformán apja is voltam. Harminc esztendeig éltünk együtt. E hosszú idő alatt Allah nem áldott meg gyermekkel. Soha nem hibáztattam őt ezért, jó voltam hozzá. Minden kedvét betöltöttem. Ám szerettem volna, ha Allah gyermekkel áld meg, evégből feleségül vettem egy rabszolganőt is. Ennek csakugyan született egy fia, olyan gyönyörű szép gyermek, hogy nem volt párja messze földön. Végtelen nagy örömem telt ebben a fiúban, és amint nőtt, növekedett, vele nőtt, növekedett az örömem is. Hanem a feleségemnek nem volt olyan nagy az öröme, sőt szemmel láthatóan gyűlölte a fiút, és gyűlölte a fiú anyját is.

Amikor a fiú tízesztendős lett, hosszú útra kellett kelnem, és teljes egy esztendeig távol maradnom. Nehéz szívvel váltam meg fiamtól. Lelkére kötöttem a feleségemnek, hogy bánjon jól a fiúval, és bánjon jól a fiú anyjával is. Ám amíg én távol voltam, feleségem megtanulta a bűbájosságot, az én drága szép fiamat borjúvá varázsolta, aztán kiadta a tanyára egyik bérlőmhöz, azzal az utasítással, hogy hizlalja meg. A gonosz asszony nemcsak a fiút varázsolta el, hanem a fiú anyját is: tehénné változtatta, és ugyancsak kiadta a tanyára, meghagyván, hogy a bérlő ezt is hizlalja meg.

Telt, múlt az idő, eltelt az egy esztendő, szerencsésen hazakerültem. Hát nem találok otthon senki mást, csak a feleségemet.

- Hol a rabszolganő? - kérdeztem.

- Meghalt - felelte ridegen az asszony.

- Hát a fiam hol van?

- Már két hónapja, hogy nem láttam - felelte. - Sejtelmem sincs róla, hová, merre csavargott el.

Mélységesen megszomorított a rabszolganő halála, de még inkább, az én drága szép fiam eltűnése. És e naptól fogva egyebet sem cselekedtem, szüntelen jártam-keltem, kerestem, nyomoztam a fiamat, de hírét-nyomát sem találtam sehol. Hónap hónap után múlt el és közben elkövetkezett a nagy Hajrám ünnepe. Kiüzentem a tanyára a bérlőmnek, hogy hozza be a legkövérebb tehenet, hadd áldozzam fel Bajrám ünnepén.

A bérlő bevezetett egy kövér tehenet. Oszlophoz kötöttem, fel is emeltem rá a bárdot, hogy levágjam, de az állat oly igen keservesen bőgött, oly szomorúan nézett rám, és úgy hullott szeméből a könny, hogy nem volt lelkem s szívem levágni. Kihullott kezemből a bárd.

Feleségem így kiáltott fel:

- Ugyan bizony miért nem akarod feláldozni? Hiszen ez a legkövérebb tehenünk!

Addig hangoskodott, addig veszekedett, mígnem végül is fölemeltem a földről a bárdot, s lesújtottam a tehenet.

Hát, halljatok csodát, miután a bőrét lehúztam, kitűnt, hogy a tehén valójában nem is volt kövér, csupán kívülről látszott annak, belül módfelett sovány volt.

- Ezt ugyan hiába vágtam le - szóltam bosszúsan, aztán odaadtam a bőrt a bérlőnek és megparancsoltam, hogy hozza be a legkövérebb borjút.

A bérlő tüstént kiment a tanyára, hamarosan be is hozott egy gyönyörű szép kövér borjút. Ám ez is épp olyan keservesen bőgött, akár a tehén, amikor ráemeltem a bárdot; éppen olyan szomorúan nézett rám, de még hozzám is dörgölődzött, nyalta-falta, csókolta a kezemet. Mondanom se kell tán, hogy nem tudtam megölni.

- Hát ezt sem akarod megölni? - kiáltott fel a feleségem. - Valamennyi borjúnk között ez a legkövérebb. Mit akarsz egyebet?

- Mondhatsz akármit - szóltam az asszonynak - ezt a borjút meg nem ölöm. Nem látod, hogy nyalja, csókolja a kezemet? Nem látod, hogy hull a könny a szeméből?

Gyávának nevezett, kigúnyolt az asszony, de mondhatott bármit, a borjút visszavitettem a tanyára. Egy más borját hozattam, azt a Bajrám ünnepre le is ölettem.

A következő nap ismét bejött a bérlő, kiszólított a házból, és félrevont azzal, hogy valami különös dolgot akar közölni.

- Hadd hallom - szóltam neki.

- Valóban, különös dolgot akarok neked elmondani, uram. Tegnap, mihelyt visszavezettem a borját a tanyára, leányom, aki érti a bűbájosságot, amint megpillantotta a borját, nagy örömében nevetni kezdett, aztán egyszerre csak hangosan sírt, hullott a könnye, akár a záporeső. Megijedtem, nem értettem a dolgot. Megkérdeztem: »Mi történt veled, édes leányom? Mi az oka, hogy előbb kacagtál, most pedig hirtelen sírásra fordult a jókedved?«

»Ó, apám - felelte a leányom - nagy oka van az én kacagásomnak és az én könnyeimnek. Ez a borjú, amelyet visszahoztál, a mi gazdánk fia. Nevettem, amikor megláttam, hogy él, nevettem szertelen nagy örömömben, mert kimondhatatlanul szeretem, aztán sírtam, amikor arra gondoltam, hogy megölték az édesanyját. Mert az a tehén, amelyet megölt a gazdája, ennek a fiúnak az anyja volt.«

Ezt mondta a leány, de mondott egyebet is: azt, hogy a fiút is, az anyját is a feleségem varázsolta el. Mondanom se kell, hogy egy szempillantásig se volt otthon maradásom, futottam ki a tanyára, egyenesen a pajtába. Ott volt a bérlő leánya, simogatta, cirógatta a borjút. Ennek, amint meglátott engem, hullani kezdett a könnye, én meg átöleltem, csókoltam hosszan, sokáig. Hogy szeretett volna mondani valamit, de csak érthetetlen hangokat hallatott és nyalta, csókolta a kezemet, arcomat. Én pedig így szóltam a bérlő leányához:

- Hallottam, te jó leány, az édesapádtól, hogy megtanultad a bűbájos mesterséget. Vissza tudnád-e változtatni ezt a borjút igazi alakjába? Minden vagyonomat neked adnám, ha ezt megcselekedned.

- Nem kell nekem a vagyonod - nevetett a leány - a fiad kell nekem. Visszaváltoztatom igazi alakjába, de két feltétellel. Az egyik, hogy feleségül vesz engem, a másik, hogy engeded megbüntetni azt az asszonyt, aki fiadat borjúvá varázsolta.

Természetesen azt válaszoltam a leánynak, hogy örömmel fogadom menyemnek, s szívesen megengedem, hogy érdeme szerint megbüntesse azt a gonosz asszonyt.

Ezt hallván a leány, kifutott a pajtából, hozott egy dézsát, tele-töltötté vízzel, föléje hajolt, érthetetlen szavakat mormolt belé, majd a borjúhoz fordult és így szólt:

- Ó, te borjú, ha Allah úgy teremtett téged, abban az alakban, amelyben most vagy, maradj meg benne; de ha ember vagy, változzál vissza emberré.

És vízzel locsolta meg a borjút. Hát íme, abban a szempillantásban előttem állott igazi alakjában az én drága szép fiam. Emberi szó nem képes elmondani az én végtelen nagy örömömet, s az én édes fiam határtalan örömét. Amikor aztán kisírtuk magunkat, azt mondtam neki:

- Édes szép fiam, nézd meg ezt a jó leányt. Neki köszönheted, hogy visszaszerezted igazi alakodat. Megígértem, hogy ha általa visszanyerted emberi formádat, feleségül veszed őt. Mondjad, szíved szerint beszéltem-e?

- Szívem szerint beszéltél, édes jó apám - mondotta a fiam.

Még aznap megtartottuk a lakodalmat. Lakodalom után menyem ismét megtöltötte a dézsát vízzel, valami érthetetlen szavakat mormolt belé, és amikor hazamentem, látom, hogy az udvaron egy szarvastehén futkároz. Ez a szarvastehén a feleségem volt. Azóta bármerre megyek, mindenüvé magammal vezetem, hadd lássam szüntelenül az ő bűnhődését. Mondjátok, nem ritka, nem különös és csodálatos történet ez?

- Valóban az - mondták mind, nemcsak a másik két öregember, de a gonosz szellem is. Annyira tetszett a gonosz szellemnek a történet, hogy elengedte a kereskedő büntetésének harmadát.

És íme, előállott a második öregember, akinek a két fekete kutyája volt, s mondotta:

- Ó, szellemek ura és királya, érdekes volt a történet, amelyet itt hallottunk, ám én még ennél is érdekesebbet mondok el, ha elengeded e szegény ember büntetésének másik harmadát.

- Elengedem - mondotta a gonosz szellem -, ha csakugyan érdekes lesz a történeted. Hát csak beszélj.


A második öregember és a fekete kutyák története

- Úgy nézzétek meg ezt a két kutyát - kezdte a történetet a második öregember - hogy ezek az én testvéreim. Amikor édesapám a halálos ágyán feküdt, ezer-ezer aranyat hagyott reánk. Halála után boltot nyitottunk ezzel a háromezer arannyal, és szépen gyarapodtunk is. Egyszer azonban mit gondolt, mit nem az idősebb bátyám: azt gondolta, hogy pénzzé teszi az ő részét, portékát vásárol rajta, aztán elutazik idegen országba, ott próbál szerencsét. Úgy tett, amint határozta. Távol volt teljes egy esztendeig, ezalatt hírt sem hallottam felőle. Egy esztendő múlva beállít hozzám egy rongyos ember és alamizsnát kér. Jóformán rá sem néztem, csak úgy odanyújtottam neki az alamizsnát.

- Öcsém, hát meg sem ismersz? - kérdezte a rongyos ember.

Csakugyan a bátyám volt! Magamon kívül öleltem, csókoltam és sírva kérdeztem, hogy mi történt vele. Elmondta töviről hegyire, hol, merre járt, hogyan s miképpen veszítette el vagyonát. Felvezettem lakásomba, langyos fürdőt készítettem neki, legszebb ruhámba öltöztettem, és miután jól megvendégeltem, ezt mondtam neki:

- Kedves bátyám, éppen kétezer aranyam van, legyen tied az egyik fele.

Köszönte, hálálkodott, hamarosan boltot is nyitott, és éltünk nagy szeretetben, nagy békességben.

Telt-múlt az idő, s a másik bátyámnak jutott eszébe, hogy ő is eladja vagyonát, és idegen földön próbál szerencsét. Hiába figyelmeztettem, hogy gondoljon idősebbik bátyánk esetére, nem hallgatott reám, eladta vagyonát, portékát vásárolt rajta és egy éppen akkor induló karavánnal útra kelt. Egy esztendő múlva éppoly rongyosán tért haza, akárcsak az idősebbik bátyám. Ezen esztendő alatt ismét megkétszereződött a vagyonom és én neki adtam a felét, az ezer aranyat, ő is boltot nyitott és sokáig nagy boldogságban, nagy békességben éltünk mind a hárman.

De nem tudom, mi bújt a testvéreimbe. Amikor a legjobban ment a dolguk, elfogta őket a nyugtalanság, s szüntelenül biztattak engem, hogy tartsak velük, menjünk idegen országba mind a hárman, hátha úgy nagyobb lesz a szerencsénk. Hasztalanul mondtam, hogy nem megyek, nem hagytak békén, szüntelenül zaklattak, végül is elvesztettem az eszemet: összeszámoltam vagyonomat, éppen hatezer aranyam volt. Két részre osztottam. Ezer-ezer aranyat nekik adtam, egy ezret magamnál tartottam, háromezret pedig elástam házam egyik sarkában, hogy ha netalán szerencsétlenül járunk, s elveszítjük a magunkkal vitt pénzt, legyen otthon, amivel újra boltot nyissunk. Mindenféle portékát vásároltunk össze, aztán hajót béreltünk. Szerencsésen meg is érkeztünk oda, ahová igyekeztünk a portékánkkal, nagy nyereséggel el is adtuk, aztán olyan portékát vásároltunk, ami nincs a mi országunkban és ezzel visszaindultunk.

Amikor éppen indulóban volt a hajónk, hirtelen előttem termett egy szegényes ruhába öltözött asszony, mind a két kezemet megragadta, sírva csókolta és könyörögve kért, hogy vegyem feleségül, vigyem el magammal az én hazámba. Gondolhatjátok, mennyire megzavart ez a különös kívánság. Sokáig haboztam, nem tudtam, mit feleljek. De az asszony oly szívrehatóan rimánkodott, hogy végül is ellágyultam, és így szóltam:

- Teljesítem kérésedet, jóasszony, gyere velem!

Még volt annyi időnk a hajó indulása előtt, hogy tisztességes ruhát vehettem neki, és megírattam a házassági szerződést is. Aztán elindult a hajó, teltek-múltak a napok, s én napról napra jobban megszerettem az asszonyt, mert egyre jobb és jobb tulajdonságokat fedeztem fel benne. De testvéreim nem nézték jó szemmel, sőt még engem sem, mert megirigyelték, hogy jobb üzletet csináltam, mint ők. Elhatározták, hogy egy éjjel feleségemmel együtt megölnek és a tengerbe vetnek. Feleségem, akiről később kiderült, hogy tündér, jól tudta, hogy testvéreim mit határoztak, és mégsem szólt egy árva szót sem nekem. Engedte, hogy mind a kettőnket a tengerbe hajítsanak. Amikor aztán csakugyan beledobtak a tengerbe, szép gyengéden megfogta a karomat, fölszállt velem a magas levegőégbe, aztán egy gyönyörű szép szigeten leszállt és így szólt hozzám:

- Íme, édes jó uram, megháláltam a te nagy jóságodat. Tudd meg, hogy én nem vagyok földi nő, tündér vagyok. Amidőn megláttalak téged a tenger partján, megszerettelek. Rongyos ruhába azért öltöztem, hogy próbára tegyem a szívedet. Jóságért jósággal fizettem, életedet megmentettem, most pedig nem nyugszom, amíg gonosz testvéreidet érdemük szerint meg nem büntetem.

Sokáig szólni sem tudtam az álmélkodástól, aztán megköszöntem jóságát, de kérve kértem, hogy ne bántsa testvéreimet, mert igaz, hogy gonoszak voltak, de mégiscsak a testvéreim.

De az asszony hallani sem akart arról, hogy büntetlenül hagyja testvéreimet. El akarta süllyeszteni a hajójukat, én azonban addig kértem, addig könyörögtem, hogy elállt ettől a gondolattól. Majd szép gyengéden megfogta karomat, fölszállt velem a magasba, repült velem hegyek, völgyek, erdők, mezők, tengerek felett, aztán leszállt a házam födelére, ott letett, és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Mit tehettem, hiába néztem jobbra-balra, mindenfelé, nyomtalanul eltűnt. Lekúsztam hát a tetőről, kinyitottam házamat, kiástam a háromezer aranyat s ismét boltot nyitottam.

Egyszer két fekete kutya tért be a boltba, alázatosan, farkcsóválva közeledtek felém. Nem tudtam, mit gondoljak. Hogyan került oda ez a két kutya? És miért oly alázatosak mindjárt az első pillanatban velem, az idegennel. De nem sokáig tartott a csodálkozásom, váratlanul előttem termett a tündér és ezt mondta:

- Édes jó uram, ne csodálkozzál ezeken a kutyákon: testvéreid ők.

- Hogyan? - lobbantam szörnyű haragra - hát mégis megbüntetted őket?

- Nem én - mondotta a tündér - hanem egyik testvérem. Őt bíztam meg, hogy kiossza a megérdemelt büntetést. Elsüllyesztette a hajót, odaveszett a portékájuk, odaveszett a tied is, én azonban kárpótollak téged a te portékádért. Testvéreid miatt se búsulj, mivelhogy csak tíz esztendeig tart a büntetésük: addig maradnak kutyák. Ennyi büntetést bizony megérdemelnek.

Így szólott a tündér s abban a szempillantásban el is tűnt. Teljes tíz esztendeje - folytatta az öregember a beszédét - hogy szüntelenül úton vagyok, keresem a tündért, és viszem magammal ezt a két fekete kutyát is, akik nemsokára ismét emberré változnak, ha a tündért megtalálom. Ezen a tündérkereső utamon találkoztam ezzel a két öregemberrel és ezzel a szerencsétlen kereskedővel, íme, ennyi az én történetem. Elég érdekesnek találod-e, ó, szellemek királya, hogy elengedd-e szerencsétlen ember büntetésének második harmadát?

- Annak találom - mondotta a gonosz szellem - elengedem büntetésének második harmadát.

És íme, megszólalt a harmadik öregember:

- Ó, szellemek hatalmas királya, nekem is van történetem, a két elsőnél jóval érdekesebb. Hallgasd meg ezt is, és ha csakugyan érdekesebbnek találod, engedd el e szerencsétlen ember büntetésének harmadik harmadát is.

- Hadd hallom - szólt a gonosz szellem.


A harmadik öreg és az öszvér története

- Ez az öszvér - kezdte beszédét az öregember - a feleségem volt. Történt, hogy egyszer teljes egy esztendeig voltam távol üzleti ügyekben, s amikor hazakerültem, feleségemet egy fekete rabszolga karjai közt találtam. Az asszony, mihelyt megpillantott engemet, felkapott az asztalról egy pohár vizet, hirtelen-váratlanul, szemembe öntötte, aztán valami érthetetlen szavakat mormolt. Azonmód kutyává változtam, a gonosz asszony pedig kikergetett a saját házamból. Képzelhetitek, mit éreztem. Búsan mentem végig az utcákon, mindenfelé kóboroltam, már-már szinte összerogytam az éhségtől. Egy mészárszék elé vetődvén, nagy szomorúan megálltam, néztem, néztem a mészárost, addig néztem, amíg megakadt a tekintete rajtam, úgy látszik, megsajnált, és egy csontot hajított felém. Tüstént megrágtam a csontot; ott is maradtam, nagy alázatosan a mészároshoz sompolyogtam, hízelkedve dörzsölődtem hozzá, nyaltam kezét, lábát. Hízelkedésem, ragaszkodásom annyira megtetszett a mészárosnak, hogy este hazavitt a szállására.

De, ahogy beléptünk a házba, a mészáros leánya csak reám nézett és menten elfátyolozta arcát. És így szólt apjához:

- Ugyan bizony, édesapám, hogy hozhattál férfit a házunkba?

- Miféle férfit? - csodálkozott a mészáros.

- Ezt a kutyát, ni. Mert tudd meg, hogy ez a kutya férfi volt és a felesége varázsolta kutyává. De értek ám én a varázslathoz, mindjárt visszaváltoztatom szegényt.

- Hát csak változtasd vissza, édes leányom - mondotta a mészáros - mivelhogy ezzel Allahnak tetsző dolgot cselekszel. Meghálálod az ő nagy jóságát, hiszen az ő segedelmével gyógyultál meg nagy betegségedből.

- Igazad van, édesapám - mondotta a leány. És íme, egy poharat megtöltött vízzel, föléje hajolt, valamit mormolt, meglocsolta arcomat és én abban a pillanatban visszaváltoztam emberré. Kezét-lábát csókoltam, és kértem, hogy büntesse meg feleségemet gonoszságáért, varázsolja át valamivé, akármivé, csak emberi alakjában ne maradjon meg.

- Itt van ez a pohár víz - mondotta a leány - vidd haza, és amikor feleséged alszik, öntsd ezt a vizet az arcára, közben pedig kívánd, hogy változzék át olyan állattá, amilyenné akarod.

Megköszöntem a leány jóságát, nagy hálálkodással elbúcsúztam tőle, aztán hazamentem. Meglestem, amikor elalszik a feleségem, arcát meglocsoltam a vízzel és azt kívántam, hogy öszvérré változzék. Abban a pillanatban azzá is változott.

Az öregember, mihelyt a történet végére ért, az öszvérhez fordult és megkérdezte:

- Igazat beszélek?

És az öszvér bólintott. Mindannyian módfelett csodálkoztak, látván, hogy az öszvér igent bólint, hiszen ebből csakugyan meggyőződhettek, hogy ember volt valaha.

- Nos - kérdezte az öregember a gonosz szellemet - érdekesebb volt-e az én történetem a két elsőnél?

- Az volt - mondotta a gonosz szellem - s én meg is tartom szavamat: a büntetés harmadik harmadát is elengedem. Te pedig - fordult a kereskedőhöz - köszönd életedet ezeknek az öregembereknek, mert nélkülük szörnyű halálnak halálával haltál volna meg.

Abban a pillanatban, mihelyt ezt kimondta, nyomtalanul eltűnt a gonosz szellem. A kereskedő pedig nem győzött hálálkodni az öregembereknek. Még hosszasan elbeszélgettek, aztán felkerekedtek mind a négyen, sokáig mentek, mendegéltek együtt, aztán elbúcsúztak egymástól. A kereskedő egyenesen hazafelé tartott. Szerencsésen meg is érkezett és még sokáig élt feleségével s gyermekeivel, békességben, boldogságban.