Mese nem csak gyerekeknek

Ezeregy éjszaka - A második koldus története

A második koldus története

Úrnőm, én sem félszeműnek születtem; csodálatos az én történetem. Ha a szem fehérébe tűvel belekarcolnák, tanulságul szolgálna mindenkinek, aki okulni kíván. Király vagyok, apám is király volt: olvastam a Koránt15 mind a hétféle olvasási mód szerint, sokféle könyvet áttanul- mányoztam tudós tanítók felügyelete alatt, tanultam csillagászatot, olvastam a költőket, és minden tudományban szorgalmaskodtam, túlszárnyaltam a velem egykorúakat.

 Kezem írását magasztalták az írástudók, hírem elterjedt messze vidékekre és országokba, és nevemet ismerték mind a királyok.

India királya is, amikor hallott rólam, megkérte apámat, engedje meg, hogy meglátogassam, és küldött néki igazán királyhoz méltó adományokat és ajándékokat.

Apám felszerelt hat hajót, és mi egy teljes hónapon át utaztunk a tengeren. Amikor partot értünk, kiszállítottuk a magunkkal hozott lovakat, megraktunk tíz tevét ajándékokkal, és útnak eredtünk. Kis idő múlva látjuk, hogy egy sarkában a sík vidéknek sűrű porfelhő száll az égnek, a szellő úgy felkavarja, hogy a szemhatárt is eltakarja. Mikor a porfelleg szétoszlott, hatvan bősz oroszlán-tekintetű lovast pillantottunk meg. Jól megnéztük őket, és felismertük, hogy arab útonállók. Mikor látták, milyen kevesen vagyunk, és tíz rakomány ajándékot viszünk India királyának, előreszegzett lándzsával felénk vágtattak. Integettünk nekik, és azt mondtuk:

Mi India királyához küldött követek vagyunk, ne bántsatok.” - De ők azt felelték:

Mi nem az ő területén vagyunk, nem tartozunk az ő törvénykezése alá.

Néhány legényünket levágták, a többi megszaladt; én is elmenekültem, bár komoly sebet kaptam. Az arabok a pénzzel és az ajándékokkal voltak elfoglalva, velünk már nem törődtek.

És én, az imént még hatalmas királyfi, most pedig nyomorult féreg, mentem, nem tudtam, hová, amíg egy hegy tetejére nem értem. Ott egy barlangban húzódtam meg másnap reggelig. Aztán tovább vándoroltam, és elérkeztem egy népes városba. Éppen jókor: a tél hidege már elmúlt, és eljött a tavasz, szép virágaival. Halálosan kimerített az út, és a bánat fakóvá tette arcom színét, külsőm egészen megváltozott. Nem tudtam, merre forduljak, betértem hát egy szabó műhelyébe, üdvözöltem, ő viszonozta a szalámot, istenhozottat is mondott, szerencsét kért fejemre, aztán megkérdezte, hogyan kerültem oda. Elejétől végig mindent elmeséltem. Nagyon megsajnált, és azt mondta:

Ó, ifjú, ne fedd fel kilétedet, mert féltelek ennek a városnak királyától: ő az édesapád legnagyobb ellensége, és vérbosszút esküdött ellene.

Aztán megvendégelt étellel-itallal, ő is velem tartott, és késő éjszakáig beszélgettünk. Műhelye mellett egy kis kuckót rendezett be nékem, ágyat és paplant hozott számomra. Miután három napot töltöttem nála, megkérdezte:

Tudsz valami mesterséget, amivel pénzt kereshetnél?

Azt feleltem:

Törvénytudó, bölcsész, írástudó és számtantudó vagyok.

A te tudományod - felelte - hasznavehetetlen a mi városunkban, mert itt senki sem ért az íráshoz és a tudományhoz; mindenkit csak a pénz érdekel.

Alláhra - válaszoltam -, biz én egyebet nem tudok, mint amit mondtam.”

Ekkor ő így szólt:

Szorítsd meg övszíjadat, végy fejszét és kötelet, menj az erdőbe fát vágni, úgy keresd meg a kenyeredet, amíg Alláh megszabadít gondjaidtól. De ne fedd fel magadat senki előtt, mert megölnek.

Vásárolt számomra fejszét meg kötelet, és kiküldött néhány favágóval, akiknek figyelmébe ajánlott. Kimentem velük, fát vágtam, felraktam a fejemre, eladtam egy féldinárért. A pénz egy részét élelemre adtam ki, másik részét eltettem.

Így éltem egy teljes éven át. Egyszer, egy év eltelte után, kimentem, mint szoktam, az erdőbe fát vágni. Mikor messzebbre elkerültem, egy igen sűrű erdőrészre bukkantam. Beljebb hatoltam, odamentem egy fa alá, feltúrtam körülötte a földet, eltávolítottam gyökereiről a rögöket, és fejszém egyszerre egy rézkarikába ütközött. Letisztítottam a hely körül a földet, hát láttam, hogy a karika egy fa-csapóajtóra van erősítve. Felemeltem az ajtót, és egy lépcsőt pillantottam meg alatta. Lementem a lépcsőn, és egy ajtó elé értem; bementem az ajtón: szilárdul megépített palotát találtam mögötte; egy leány volt benn, szép, mint a ragyogó igaz- gyöngy, minden bút, bánatot és gondot ki tudna űzni az ember szívéből. Mikor megláttam, leborultam teremtője előtt, azért a szépségért és gyönyörűségért, amit ebben a nőben megalkotott. Mikor meglátott, azt kérdezte:

Ember vagy te, vagy pedig dzsinn?

Ember vagyok” - feleltem.

És ki hozott téged erre a helyre - kérdezte -, ahol huszonöt éve tartózkodom anélkül, hogy emberfiát láttam volna?

Mikor édesen csengő szavait hallottam, így feleltem neki:

Ó, úrnőm, Alláh hozott ide a te lakodba: talán itt meg fog szűnni szomorúságom és búbánatom”- és ezzel elmeséltem történetemet elejétől végig.

Nagyon elszomorította a sorsom, és sírva fakadt. Aztán így szólt:

Én is elmondom neked történetemet. Tudd meg, hogy apám a távoli Indiának királya, az Ébenfák szigetének ura. Unokafivéremhez adott feleségül. Nászéjszakámon elrabolt egy Dzsardzsarisz nevű ifrit, Iblisz fiának, Radzsmusznak fia, ide repült velem, ebbe a föld alatti palotába. Ellátott minden szükséges dologgal, ékszerrel, ruhával, kelmével, bútorral, étellel és itallal. Minden tíz napban meglátogat, és itt tölt velem egy éjszakát. Megegyeztünk, hogy ha szükségem van valamire akár éjjel, akár nappal, csak érintsem meg kezemmel a bolthajtás falára írt két sort, és mielőtt elveszem róla kezemet, már ott látom őt magam előtt. Négy napja volt itt nálam utoljára, úgyhogy hat nap múlva jön megint. Akarsz itt maradni velem öt napig, hogy aztán egy nappal az ő eljövetele előtt elmenj?” - Nagy örömmel igent mondtam neki.

Erre ő felkelt, kézen fogva elvezetett egy boltíves ajtón át egy pompásan felszerelt gyönyörű fürdőszobába. Mikor a fürdőt megláttam, levetettem ruhámat; ő is levetkőzött, és bementünk a vízbe. Aztán leült egy emelvényre, engem is maga mellé ültetett, hozott mósuszillatú cukros szörbetet, töltött nekem, ettünk és beszélgettünk. Végre így szólt:

„Feküdj le aludni; pihend ki fáradtságodat, hogy aztán jó erőben légy.

És én aludtam, ó, úrnőm, elfelejtettem mindent, ami velem történt, a szép lány jóvoltából. Arra ébredtem, hogy a lábamat dörzsöli. Áldást kértem fejére; egy darabig beszélgettünk, majd így szólt:

Alláhra, végtelenül nyomasztotta szívemet, hogy itt vagyok egyedül a föld alatt, és huszonöt éve nincs kivel beszélgessek. Hála legyen Alláhnak, hogy ide küldött téged.”

Aztán ezt énekelte:

Ha tudtam volna, jössz: eléd terítem
Szívem vérét és szemem bogarát;
Arcom lett volna lábad szőnyege.
Hogy puhán léphess pilláimon át.*

Mikor ezt a verset meghallottam, megköszöntem neki; a szerelem gyökeret vert a szívemben, és elszállt minden búbánatom. Leültünk, ittunk, és olyan éjszakát töltöttem vele, amilyet nem éltem át még soha. Reggel boldogan ébredtünk, és azt mondtam neki:

Vigyelek ki innen a föld alól, és szabadítsalak meg attól a dzsinntől?Ő nevetve felelte:

Ne követelőzzél és hallgass: minden tizedik nap az ifrité, kilenc nap a tied.

Rajtam erőt vett a szenvedély, és azt mondtam:

Én azonnal szétzúzom ezt a fülkét a felírással együtt; az ifrit meg hadd jöjjön, majd megölöm: én hivatott ifrit-ölő vagyok!

Ő szavaimra ezekkel a versekkel felelt:

A dolgokat ne sürgesd; türelmesen
Szeress s ne gondolj másra, én édesem!
A törvényt tudhatod, vonzalmadon
Előbb-utóbb csak úr lesz az únalom!

De én nem törődtem szavaival, hanem teljes erőmből belerúgtam a boltív falába. Erre ő felkiáltott:

Most itt az ifrit! Nem figyelmeztettelek? Alláhra, bajt hoztál a fejemre! Legalább te menekülj; menj vissza, ahogy jöttél.

Nagy ijedtemben lenn felejtettem a cipőmet és a fejszét, és amint két lépcsőfokot már megtettem, visszafordultam értük, hát látom, hogy a föld megnyílik. Egy szörnyű képű ifrit emelkedett ki belőle, és azt mondta:

Micsoda riadalom ez, amivel rám ijesztettél? Mi baj ért?

Nem történt semmi - felelte a lány -, csak szívemet szorongás fogta el, inni akartam valamit, hogy könnyítsék magamon; felkeltem és nekiestem a fülke falának.”

Hazudsz, cudar! - kiáltott rá az ifrit, aztán szétnézett jobbra-balra, meglátta a cipőmet meg a fejszét, és azt mondta: - Ezek itt csak embernek holmijai lehetnek! Ki járt nálad?

Én ezeket a holmikat mostanáig nem láttam; talán beléd akadtak” - mondta a lány. De az ifrit azt felelte:

Ez a ravasz beszéd rajtam nem fog, te becstelen ringyó!Meztelenre vetkőztette, kezénél, lábánál négy cölöphöz kötötte, és verni kezdte, hogy kivallassa.

Nem tudtam sírását hallani, holtra rémülten felmentem a lépcsőn, és mikor felértem, visszavetettem helyére a csapóajtót, befedtem földdel, és mélységesen megbántam, amit tettem. Mindig csak arra gondoltam, hogyan kínozza most ezt a szépséges nőt a szörnyeteg, aki huszonöt évig élt vele. És méghozzá énmiattam kínozza! Meg apámra is gondolnom kellett, királyságára, és hogy hogyan kerültem favágósorba. És ezt a két verssort mondtam:

Fogadd el férfiként, ha sorsod ostoroz,
A boldogság mögött mindig ott ül a rossz.

Aztán visszamentem társamhoz, a szabóhoz. Ő már tűkön ült miattam, olyan türelmetlenül várt. Azt mondta:

Nagy aggodalomban töltöttem az éjszakát, féltem, hogy vadállatok támadtak rád, vagy más baj ért. Hála legyen Alláhnak, hogy épségben maradtál!

Én megköszöntem részvétét, aztán bementem a szobámba, és amint ott ültem és elgondol- koztam a történteken, mélységesen megbántam, hogy megrengettem azt a boltívet. Egyszer csak bejött a barátom, a szabó, és azt mondta:

Egy idegen van a műhelyben, téged keres. Elhozta fejszédet és a cipődet. A favágókhoz fordult velük, azt mondta nekik: - Mikor a müezzin a reggeli imához hívta a népet, akkor bukkantam ezekre a tárgyakra; el tudnátok vezetni a tulajdonosukhoz? - A favágók ide irányították; most a műhelyben vár. Menj ki hozzá, köszönd meg, és vedd át tőle a fejszédet és a cipődet.

Mikor ezeket a szavakat meghallottam, elsápadtam, rémület szállt minden tagomba, és amint így gyötrődtem, egyszerre meghasadt szobám padlója, és megjelent az idegen, aki nem volt más, mint az ifrit. Szörnyű kegyetlenséggel kínozta meg a leányt, de ő nem vallott; erre fogta a fejszét meg a cipőt, és azt mondta a leánynak:

Ha én Dzsardzsarisz vagyok, Iblisz sarja, majd el tudom hozni ennek a fejszének és cipőnek a gazdáját!

El is vitte holmimat a favágókhoz, becsapta őket, mire azok útba igazították. Amikor rám talált a szobámban, azon nyomban megfogott, felrepült velem a magasba, aztán leszállt, behatolt a föld belsejébe, és odavitt abba a palotába, ahol nemrég voltam. Ott láttam a leányt meztelenül, testéből folyt a vér, szeméből könnyek omlottak. Az ifrit megragadta, és így szólt hozzá:

Gyalázatos nő, itt van a szeretőd!A leány rám nézett, és azt mondta:

Nem ismerem; most látom először.

Ennyi kínzás után se vallod be?” - kiáltott rá az ifrit.

De a lány csak azt felelte:

Soha életemben nem láttam, és Alláh nem engedné meg, hogy nevével hazugságot mondjak.”

Hát hogyha nem ismered - szólt az ifrit -, akkor fogd ezt a kardot, és vágd le a fejét.”

A leány fogta a kardot, hozzám lépett, odaállt a fejemhez, én szemöldökömmel intettem neki, könnyek csorogtak le orcámon, ő megértette a jelt, és szintén jellel mondta:

Te tetted ezt énvelem.” Én visszaintettem: „Ez most a megbocsátás pillanata” - és helyzetemnek megfelelő nyelven mondtam:

A szó felesleges, beszél a két szemem,
Elmondják titkomat, nincs már mit rejtenem,
Jöttödre lám, a könny pillámat elfutotta,
Szívemről hírt adott tekintetem ragyogva.
Nem kell, hogy szép kezed az arcomat becézze,
Elárul szüntelen pilláink rezzenése,
Szerelmet vall szemem, amíg szemedbe mélyed,
S te lángját visszaküldöd, kutatva az enyémet,
E párbeszéd külön kerít a nagyvilágtól,
Csak halkan! Szerelem beszél e suttogásból.

A leány megértette, és eldobta a kardot. Ekkor az ifrit az én kezembe adta a fegyvert, és így szólt:

Vágd le a fejét, és szabad vagy; nem foglak bántani.”

Jól van” - mondtam, fogtam a kardot, és fürgén odasiettem, már emeltem is a kardomat, amikor a leány szeméből ezt olvastam ki:

Én sem bántottalak téged” - felzokogtam, eldobtam a kardot, és így szóltam az ifrithez: „Ó, ifrit, hősök hős fia, győzhetetlen dalia, ha egy leány, aki észben és vallásban alárendelt lélek, bűnnek tartotta, hogy a fejemet levágja, én még kevésbé üthetem le a fejét, mikor soha életemben nem láttam. Soha ilyet nem fogok tenni, még ha a halál és pusztulás kelyhét kellene is kiinnom.”

Erre az ifrit így szólt:

Ti szerelmespár vagytok!

Ezzel fogta a kardot, levágta a leány egyik kezét, aztán a másikat, levágta jobb lábát, azután a bal lábát - úgy, hogy négy csapással mind a négy végtagját levágta. Én csak néztem, és felkészültem a halálra. A lány most intett a szemével; az ifrit észrevette és rákiáltott:

Most a szemeddel pa- ráználkodtál!” - és a karddal lecsapta a fejét. Aztán hozzám fordult, és azt mondta:

Hallod-e, ember: a mi törvényünk megengedi, hogy feleségünket megöljük, ha paráználkodik. Ezt a nőt nászéjszakáján raboltam el, tizenkét éves korában; rajtam kívül nem ismert férfit. Minden tíz napban egyszer látogattam meg, idegen embernek öltözve. És mikor rajtakaptam paráznaságon, megöltem. Ami pedig téged illet, nincs róla bizonyságom, hogy megcsaltál vele, de lehetetlenség, hogy büntetlenül maradj; válassz hát, micsoda büntetést rójak rád.

Erre én, úrnőm, igen megörvendeztem, reméltem, hogy majd csak megkegyelmez, és azt mondám neki:

Mit válasszak?

Mondd meg - felelte -, miféle állattá változtassalak. Kívánod, hogy kutya vagy szamár, vagy pedig majom alakjába varázsoljalak?

Én, aki bocsánatáért sóvárogtam, azt válaszoltam:

Ha irgalmazol nekem, Alláh is irgalmas lesz irántad, hogy egy muszlimmal, aki neked nem tett semmi rosszat, könyörületesen bántál.

És a legalázatosabb módon sírva rimánkodtam előtte, és állítgattam, hogy ártatlanul szenvedek. De ő azt mondta

Ne vesztegesd a szót Hogy megöllek, attól ne félj, hogy megbocsátok, azt ne reméld.”

Mikor ezeket a szavakat mondta, megnyílt felettünk a talaj, és ő felrepült velem olyan magasba, hogy akkorának láttam alattunk a földet, mint egy vizestál. Egy hegy oldalán letett, felvett egy maroknyi rögöt, néhány varázsigét mormolt fölötte, rám szórta, és azt mondta hozzá:

Vetkőzzél ki alakodból, és vedd fel egy majom alakját.

És abban a pillanatban egy százesztendős majommá változtam.

Mikor ebben a rút alakban láttam magamat, sirattam sorsomat, de tűrtem a végzet kegyetlenségét, mert tudtam, hogy a szerencse nem hű senkihez.

Lementem a hegyről, és vándoroltam egy hónapon át, amíg eljutottam a sós tengernek a partjára. Egy darabig álltam ott, és egyszerre csak megláttam egy hajót a tenger közepén; kedvező széllel a part felé közeledett. Én a sziklák mögé bújtam, és mikor a hajó odaért, egyenesen beleugrottam. Az egyik hajós azt kiáltotta:

Dobjuk ki ezt a ronda állatot!

A másik meg azt mondta:

Öljük meg!

A harmadik így kiáltott:

Levágom a kardommal!

De én megfogtam a kard hegyét, és sírtam, hogy csak úgy folytak a könnyeim. A hajó kapitánya megszánt, és azt mondta nekik:

Halljátok, ti kalmárok, ez a majom menedéket kért tőlem, és én megadom neki, tehát védelmem alatt áll, senki se keljen ellene, és ne bántsa.”

A kapitány jól bánt velem, mindent megértettem, amit mondott, és minden szolgálatot elvégeztem neki a hajón. Ötven napig utaztunk kedvező széllel, aztán horgonyt vetettünk egy nagy város előtt, amelynek népességét csak Alláh - magasztaltassék a neve! - tudná meg- számlálni. Mihelyt kikötöttünk, az ott uralkodó király mamlúkjai eljöttek a hajóra, szerencsét kívántak a kalmároknak megérkezésükhöz, és azt mondták:

Királyunk üdvözöl benneteket szerencsés megérkezéstek alkalmából, és ezt a papírtekercset küldi; kéri, mindegyiktek írjon rá valamit. Mert volt a királynak egy remek kézírású vezírje; ez most meghalt, és a király csak olyanra akarja ezt a hivatalt ruházni, akinek éppen olyan szép írása van.”

Én majom formámban felkeltem, kikaptam a kezükből a papírt; ők megijedtek, hogy majd eltépem vagy bedobom a tengerbe; szólongattak, meg is akartak ölni, de én jelekkel mutattam, hogy írni akarok, és a kapitány is mondta:

Hagyjátok őt, hadd írjon. Ha firkálni fog, elkergetjük, de ha csakugyan ír valamit, fiammá fogadom, mert még sohasem láttam értelmesebb majmot.”

Erre fogtam a tollat, tintát adattam magamnak, és levelező írásjelekkel ezt a kis verset írtam fel:

Nagyok erényeit a hír bár fölsorolja,
Tiéidről lemond, elkopna hosszú tolla.
Alláh után te vagy tökélye a tökélynek,
Atyjuknak mondanak az összes földi lények.

Azután másfajta írással ezeket a sorokat írtam:

Meghal minden író, elássa az Idő,
De az, mit ő leírt, idővel egyre nő.
Ezért, amit leírsz, tökéletes legyen,
Ragyogjon a papír a Végitéleten.

Végül széles betűkkel ezt a kis verset írtam azok alá:

Másért ne márts a kék tintába könnyü tollat,
Tárt szív és kéz legyen a lelke minden sornak.
S ha mást nem osztogatsz, szépséget nyujts vele,
Igy lesz irásodon a nagyság kézjele.

Most átadtam a papírt a mamlúkoknak, ezek elmentek vele a királyhoz. Mikor az megnézte az írásokat, senki keze írása nem tetszett neki, csak az enyém, így szólt kíséretéhez:

Vezessétek elém ennek az íróját, adjátok rá ezt a díszköntöst, ültessétek öszvérre, és kísérjétek zeneszóval hozzám.”

Mikor az urak a király szavait hallották, elmosolyodtak. A király nagy haragra gerjedt, és azt mondta:

Mi ez? Én parancsot adok, és ti nevettek rajtam?

De azok így feleltek:

Ó, királyunk, mi nem a te szavaidon nevetünk, hanem azon, hogy akitől ez a kézírás származik: majom, nem pedig ember; a most érkezett hajó kapitányának majma.”

A királyt nagyon meglepték ezek a szavak; remegett az örömtől, és azt mondta:

Ezt a majmot meg akarom venni.

Embereket küldött a hajóra egy öszvérrel és a díszköntössel, és meg- parancsolta nekik:

Adjátok rá ezt a díszruhát, ültessétek az öszvérre, és úgy hozzátok elém.”

Azok elmentek a hajóhoz, elvettek engem a kapitánytól, felöltöztettek díszruhába, a nép csak úgy ámult-bámult, és nagyon mulatságosnak talált. Egyenesen a király elé vittek; mihelyt őt megláttam, háromszor megcsókoltam a földet színe előtt, erre leültetett. Én térdeimre ültem, és a jelenlevők igen elcsodálkoztak illemtudásomon, de legjobban a király ámult rajta. Megparancsolta mindenkinek, hogy távozzék. Elmentek, csak a király, egy eunuch, egy kis rabszolga és én maradtunk. A király most megparancsolta, hozzanak ennivalót. Hoztak minden jót, amit szem-száj megkíván; a király intett nekem, hogy egyem, én pedig felkeltem, hétszer megcsókoltam a földet színe előtt, és leültem vele enni. Mikor elvitték az asztalt, felkeltem megmosni a kezemet, aztán vettem tintát, tollat, papírt, és ezt a két verspárt írtam fel:

Pástétomok! Ti vagytok egyetlen szenvedélyem,
Ha megpillantalak, gyorsabban jár a vérem.
S ó, hogy dobog szivem, mily izgatott ütemre,
Ha illatos kunáfa17 s vaj, méz a tálca terhe!

Mikor ezt leírtam, felkeltem, félrehúzódtam, a király megnézte, mit írtam, nagy meglepetéssel olvasta, és így szólt:

Lehetséges-e, hogy egy majomnak ilyen ékesszólása és ilyen szép keze- írása legyen? Alláhra, ez a csodák csodája!

Később sakktáblát hozatott be a király, és megkérdezte, akarok-e játszani. Fejemmel igent intettem. Odamentem, felállítottam a figurákat. Két játszmát játszottam vele, és mind a kétszer megvertem. A király elhűlt bámulatában, és azt mondta:

Ha ez ember volna, nem találnánk hozzá hasonlót.

Aztán azt mondta az eunuchnak:

Menj el úrnődhöz, és mondd neki, engedelmeskedjék a király szavának, és jöjjön, hadd gyönyörködjék ebben a csodálatos majomban.”

Az eunuch elment, visszajött úrnőjével, a király leányával. Mihelyt ez meglátott engem, arcára borította a fátyolát, és azt mondta:

Jaj, édesapám, hogy telhetett benne kedved engem idehívatni, hogy idegen férfi meglásson?

De édes lányom - szólt a király -, nincs itt senki más, mint ez a fiatal rabszolga, ez az eunuch, aki téged felnevelt, aztán ez a majom meg én, a te apád; ki előtt takarod el hát az arcodat?

A leány ezt felelte:

Ez a majom egy király fia; apja Aimár, az Ébenfa-szigetek uralkodója. Dzsardzsarisz ifrit, Iblisz sarja varázsolta el, miután megölte feleségét, Aknómisz király leányát. Ez, akiről azt hiszed, hogy majom, tanult és okos ember.

Elcsodálkozott a király a leánya szavain, aztán felém fordulva ezt kérdezte:

Igaz, amit rólad mondott?

Én fejemmel igent intettem, és sírva fakadtam.

A király ekkor megkérdezte leányát:

Hogyan fedezted fel, hogy ez elvarázsolt ember?

Édesapám - felelte a leány -, kisgyerekkoromban volt mellettem egy öregasszony, egy ravasz varázslónő. Ő tanított a varázslat mesterségére. Emlékezetembe véstem ennek a művészetnek minden szabályát; százhetven varázslati módot ismerek, amelyeknek legkisebbje is elég ahhoz, hogy városod köveit elvigyem a Káf hegyén túlra, helyén tengert teremtsek, és lakosait benne halakká változtassam.

A király erre így szólt:

Hogy lehet, hogy ilyen képességed van, és én nem tudtam róla? Alláh igaz nevére kérlek, változtasd vissza ezt az ifjút, hogy meg- tegyem vezíremmé, mert szép modorú és értelmes fiatalember.

A leány azt felelte, hogy szívesen és készséggel megteszi, elővett egy kést, amelyre héber nevek voltak írva, és egy kört rajzolt vele a terem közepére. A körbe különféle neveket és talizmánokat írt, aztán varázsigéket és érthetetlen szavakat mormogott. Kis idő múlva az egész palota körös-körül elsötétedett, úgyhogy azt hittük, az egész világra ráborult az éjszaka; és egyszerre megjelent előttünk az ifrit, rettenetes alakban; keze olyan volt, mint két vasvilla, lába két árboc, szeme két égő fáklya; szörnyen megrémültünk. A király leánya így kiáltott feléje:

Ne légy üdvözölve, nem hozott Isten!

Az ifrit oroszlán alakra változott, és ezt kiáltotta vissza:

Te áruló, miért szegted meg esküdet? Nem fogadtuk meg, hogy nem leszünk soha egymásnak útjában?

A leány felelte:

Ó, te átkozott! Mikor esküdtem én neked?

Hát vedd, amit megérdemelsz” - szólt az ifrit oroszlán alakban.

Feltátotta a száját, úgy rontott a leányra, de ez gyorsan kitépte egy szál haját, valamit mormogott, mire a haj éles karddá változott; ezzel kettéhasította az oroszlánt. De most ennek feje skorpióvá lett.

A leány rögtön hatalmas kígyóvá varázsolta magát, a skorpió alakba bújt szörny után kúszott, mire ez sassá változott át. A kígyó keselyűvé alakult, és egy darabig üldözte a sast. Ekkor a sasból macska lett, a király leányából pedig farkas, és sokáig hevesen viaskodtak, amíg a macska látta, hogy a farkas legyőzi, és nagy, piros gránátalma alakját vette fel. A terem padlójára gurult, darabokra hasadt, és magjai szerteszóródtak a terem padlózatán. Most a farkas átváltozott kakassá, hogy felszedje a magokat, és egyet se hagyjon meg belőlük, de a sors végzéséből egy szem a vízmedence szélére gurult és megbújt. A kakas rikácsolni kezdett, csapkodott szárnyával, és jeleket adott csőrével, de mi nem értettük meg, mit akar mondani. Most akkorát kiáltott, hogy azt hittük, ránk szakad a palota; körülfutott a teremben, végre meglátta a medence tövében a megbújt szemet, odakapott, hogy felszedje, de a mag beleesett a vízbe, ott hallá változott, és alábukott a vízben, a kakas ekkor egy még nagyobb hallá változtatta magát, és utána merült.

Rövid időre eltűntek szemünk elől. Végre olyan hangos kiáltást hallottunk, hogy megremegtünk, utána felbukkant az ifrit, mint lángnyelv; szeméből-orrából tűz és füst tört elő. A király leánya is tűzzé változott, és mi be akartunk ugrani a vízbe, mert féltünk, hogy meggyulladunk és elpusztulunk. Az ifrit most hatalmasat ordított a lángok közül, és felénk jött a lívánhoz, hogy tüzet okádjon arcunkba. De a leány utolérte, és lángot fújt arcába; mindkettőjükről szikrák pattantak ránk, de a leány szikrái nem ártottak. Azonban a szörnyről az egyik szikra arcomba pattant, és kiégette még majomképemnek fél szemét. Egy másik a király arcát érte, és az arc alsó felét, állát és szakállát megégette, kiütötte alsó fogait. Egy szikra az eunuch mellére is hullott, a fiú azonnal elégett és meghalt. El voltunk készülve halálunkra, minden reményünkről lemondtunk már, és ekkor egyszerre felhangzott:

Alláh nagy! Ő a győzedelmes és a segítő, aki elhagyta mindazokat, akik Mohammednek, az emberiség nagyjának hitét megtagadták.”

A király leánya mondta ezeket a szavakat, mert megégette az ifritet; mikor odanéztünk, láttuk, hogy egy halom hamu lett belőle.

A leány ekkor odajött hozzánk, és azt mondta:

Hozzanak egy serlegben vizet!

Elhozták, ő néhány érthetetlen szót mondott fölötte, aztán befecskendezett a vízzel, és rám olvasott:

A mi igaz Urunknak erejéből, a magasztos Alláh nevének erejéből, nyerd vissza régi alakodat!

Egy szempillantás alatt megint emberré lettem, mint azelőtt, csak fél szemem világát nem kaptam vissza. Most a lány egyszerre jajveszékelni kezdett:

A tűz! A tűz! Ó, jaj, apám, apám, az én életemnek vége van! Ha ő emberi alakban jelent volna meg, az első pillanatban megöltem volna. De nem volt nehéz vele megküzdenem addig, míg a gránátalma-magok szét nem szó- ródtak. Én mind felszedtem őket, csak azt az egyet nem, amelyikben a dzsinn lelke rejtőzött; ha azt is bekaphatom, ő rögtön meghal, de a végzet úgy akarta, hogy ne lássam meg a magot. Ő nekem támadt, és erős tusa kezdődött köztünk a föld alatt, aztán a levegőben, végül a vízben. Valahányszor egy bűvös módszert alkalmazott ellenem, én egy még hatalmasabbal válaszoltam, végre a tűz varázsára került a sor, és aki ellen ezt a módot használják, az ritkán menekül meg. És a végzet kedvezett nekem, én égettem őt először, miután felszólítottam, hogy vegye fel az iszlám hitét. Nekem most meg kell halnom, és Alláh pótolja nálatok a helyemet.

Azután folyton segítségért kiáltozott a tűz ellen, és egyszerre egy szikra szállt keblére, aztán arcára. A leány sírva mondta:

Vallom, hogy nincs más isten, mint Alláh, és vallom, hogy Mohammed az ő prófétája!

Mikor aztán odanéztünk, láttuk, hogy ő is egy halom hamuvá lett az ifrit hamurakása mellett.

Mély gyászba borultunk; azt kívántam, lettem volna inkább én a helyén, mint hogy lássam elhamvasztva a gyönyörű teremtést, aki nekem ilyen szolgálatot tett, de Alláh akaratát nem lehet megváltoztatni. A király megtépte megmaradt szakállát, csapkodta arcát, és megszaggatta ruháját. Én is úgy cselekedtem, és együtt gyászoltunk. Ekkor bejöttek a kamarások és az ország nagyjai, látták a királyt eszméletlenül egy hamurakás előtt. Megdöbbenve odafutottak, és mikor a király magához tért, elmondta, mi történt leányával és az ifrittel. A hír mindenkit lesújtott: az asszonyok és rabnők jajveszékeltek, és hét napon át gyászoltak. A király egy nagy, kupolás síremléket építtetett leánya hamvai fölé; fáklyákkal és lámpákkal világíttatta meg. Az ifrit hamvait pedig a szélnek szórták, és Alláh átkát kívánták rájuk.

A király megbetegedett; közel volt halálához. Egy hónapig tartott betegsége; mikor felépült, magához hívatott, és így szólt hozzám:

Fiatalember, örömmel teljes és boldog napokat töltöttünk biztonságban, az élet viszontagságaitól mentesen, amíg te nem jöttél, és utol nem ért a végzet. Bár sohase láttalak volna meg, ne láttam volna soha förtelmes alakodat, amely miatt ebbe a szerencsétlen helyzetbe jutottam. Mert először elvesztettem leányomat, aki száz férfival felért, másodszor megégtem, elvesztettem fogaimat, és meghalt egyik szolgám. Csakhogy neked nem lett volna hatalmadban mindezt elhárítani, mert Alláh akarata teljesült rajtunk és rajtad. És hála legyen neki, hogy téged megszabadított a leányom a maga élete árán. De most, fiam, távozzál országomból; elég volt, ami temiattad történt - mindenben a végzet rendelkezett velünk és veled. Menj békében.

Így hát, úrnőm, megint útnak indultam. Már nem hittem, hogy meg fogok menekülni. Azt sem tudtam, merre forduljak. És eszembe jutott minden, ami velem történt, hogyan menekültem meg épségben az útonállóktól, hogyan vándoroltam egy hónapig, amíg idegenül egy városba értem, és a szabóval találkoztam, hogyan találtam a föld alatt azt a szép leányt, és menekültem meg az ifrittől, aki meg akart ölni. Minderre visszaemlékeztem elejétől végig. Dicsértem Alláht, és azt mondtam magamban, hogy hiszen csak a szememet veszítettem el és nem az életemet. Mielőtt a várost elhagytam, bementem a fürdőbe, és leborotváltattam a szakállamat, és vándoroltam, úrnőm, egész nap sírva, és arra a csapásra gondolva, amely engem fél szemem elvesztésével ért, és vándoroltam mindenfelé e világon, országokon, pusztaságokon, városokon át, és Bagdád felé igyekeztem, talán sikerül az igazhivők fejedelme elé jutnom, hogy elmondhassak neki mindent, ami velem történt. Elérkeztem Bagdádba, találkoztam ezzel a testvéremmel, aki tétovázva ácsorgott, üdvözöltem őt, és beszédbe ereszkedtem vele. Ekkor egyszerre hozzánk lépett a harmadik testvér, és »Béke legyen veletek!«-kel köszöntött, aztán elmondta, hogy ő itt idegen, mire azt feleltük, hogy mi is idegenek vagyunk, és ezen az áldott éjjelen érkeztünk. Elindultunk - egyikünk sem ismerte a másiknak történetét -, és a sors idevezetett ebbe a házba.

Ez az oka, miért borotvált az állam, és miért van csak fél szemem.

A ház úrnője így szólt hozzá:

Csodálatos a te történeted. Simítsd végig a fejedet, és menj utadra.

De ez azt mondta:

Nem megyek el, amíg meg nem hallgatom társamnak a történetét.”

Most előlépett a harmadik koldus és így mesélt:

folyt.köv...

Benedek Elek - Az elrabolt királykisasszony
Arany László - A veres tehén

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. április 02. csütörtök

Captcha kép