Mese nem csak gyerekeknek

Arany János - Furkó Tamás

Furkó Tamás

Ki zengi meg, ha én nem, a mult nagy napjait:
Vitéz Furkó Tamásnak kegyetlen dolgait,
Amelyeket viselt... vagy, mondani akarom:
Mik őt úgy megviselték, vizen és szárazon.

 

Mindig bolond hónap volt, mióta e világ,
Az, melyet márciusnak keresztelt a diák:
Fagy, hó, eső, derült ég, vihar... mind egy napon!
Csak úgy bámul belé a bölcs kalendárium.

 

De amióta Caesart hatalma nimbusán
Megdönték a zavargók Martius idusán,
Nem volt e hónak olyan tizenötödike,
Mint az, mely harmadéve amúgy közénk üte.

 

E volt ütés magáért! ez volt a csattanás!
Szemét-fülét behúnyta nemes Furkó Tamás: -
Hiába! mindhiába!... most is zúg a füle,
S nemzetiszín karikát hány a szeme bele.

 

Egyszerre megtagadva ötvenkilenc robot!
Egyszerre széjjeltörve a mogyorófa bot!
Egyszerre úr a jobbágy: kalapját fölteszi,
S mellé a „szabadságot” négy garasér’ veszi.

 

Egyszerre tönkre jutva kilenc zsíros pere,
Melyek után maholnap uradalmat nyere;
S alóla, haj! kirúgva a táblabiró szék,
Melyen diurnizálva kényére nyujtózék.

 

Damokles kardjaként függ felette az adó,
Előfogat, kovártély... mind oly irtóztató!
A régiből mi sincs már, csak ősi levele,
Hogy ablakot ragasszon, üveg helyett, vele.

 

A régiből mi sincs már... de még van egy, igen:
Az egy Borbála asszony maradt a régiben;
Trónusok ingadoznak, és trónus összedül:
Az ő papucskormánya áll rendületlenül.

 

Mint a vihar midőn tép nagy cserfa-szálakat,
Villám nyerít, a szél fú, fú hogy majd megszakad:
Zúg, tombol és világot dúl a forradalom:
S te szikla módra fennállsz, óh papucs-hatalom!

 

Ekkép sohajta Furkó, hajdan kortesvezér,
S oly nagy kokárdát tűz fel, mint egy cseléd-kenyér.
Mi haszna! a szabadság ő véle nem közös:
Az ő jobbágyi lánca le nem hull, örökös!

 

„Eh, örökös!” kiálta egy szép esthajnalon,
„El, a táborba holnap! hí a rácmozgalom;
Hetven nap, hetven éjjel: talán míg ez kitölt,
Az ördög elvisz ottan engem, vagy itthon őt.”

 

Gondolta és azonnal a készülőt veré,
Megköszörülte kardját, és flintát vőn elé;
Szerencse, hogy „muszájból” is menni kelletett,
Megbánta volna máskép ezt a készűletet.

 

Elment tehát, s szivéből örült, hogy mehete,
Hogy otthon nem marasztja szitok vagy pemete.
És tarta nagy beszédet az indulás előtt,
Beléjött abba Árpád, s minden vitéz előd.

 

Meg is tevé hatását a sallangos beszéd:
Legottan megcsodálák az ő’ roppant eszét;
Legottan századosnak emelteté magát,
Mely rangra főfő érdem volt egy posztó kabát.

 

Útközbe’ már, előbb mint a rendelt helyre ért,
Vitézi hajlamának adá nem egy jelét:
Lehúzatá a bírót, ha nem volt kész fogat,
Felgyujtással ijeszté a rémült falvakat.

 

Nem is volt párja ebben, csak egy-kettő talán,
Többek között egy A...purg, vagy B...purg Ferdinánd,
Vadászhadnagy, guerilla... vagy ilyenféle hős;
Emlékezik reá még egy régi ösmerős.

 

Elvégre, hogy megálltak a rospont-szekerek,
„Itthon vagyunk!” kiálta, „ez már Nagy-Becskerek” -
Vagy Szárcsa, vagy Botos, vagy Torák, vagy Usdin... a
Kő tudja! - messzi külföld az a Vojvodina.

 

Ottan, mihelyt evésben, ivásban jóllakott,
Kiállíta vitézül tizenkét silbakot,
Hogy őrzenék személyét minden megtámadás
Ellen, - tovább se gondolt vitéz Furkó Tamás.

(1850)

Arany László - Ráadó és Anyicska
Vietnámi mese - A bivalypásztor fiú és a banyan fa

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. április 07. kedd

Captcha kép