Mese nem csak gyerekeknek

Arany János - Furkó Tamás

Furkó Tamás

Ki zengi meg, ha én nem, a mult nagy napjait:
Vitéz Furkó Tamásnak kegyetlen dolgait,
Amelyeket viselt... vagy, mondani akarom:
Mik őt úgy megviselték, vizen és szárazon.

 

Mindig bolond hónap volt, mióta e világ,
Az, melyet márciusnak keresztelt a diák:
Fagy, hó, eső, derült ég, vihar... mind egy napon!
Csak úgy bámul belé a bölcs kalendárium.

 

De amióta Caesart hatalma nimbusán
Megdönték a zavargók Martius idusán,
Nem volt e hónak olyan tizenötödike,
Mint az, mely harmadéve amúgy közénk üte.

 

E volt ütés magáért! ez volt a csattanás!
Szemét-fülét behúnyta nemes Furkó Tamás: -
Hiába! mindhiába!... most is zúg a füle,
S nemzetiszín karikát hány a szeme bele.

 

Egyszerre megtagadva ötvenkilenc robot!
Egyszerre széjjeltörve a mogyorófa bot!
Egyszerre úr a jobbágy: kalapját fölteszi,
S mellé a „szabadságot” négy garasér’ veszi.

 

Egyszerre tönkre jutva kilenc zsíros pere,
Melyek után maholnap uradalmat nyere;
S alóla, haj! kirúgva a táblabiró szék,
Melyen diurnizálva kényére nyujtózék.

 

Damokles kardjaként függ felette az adó,
Előfogat, kovártély... mind oly irtóztató!
A régiből mi sincs már, csak ősi levele,
Hogy ablakot ragasszon, üveg helyett, vele.

 

A régiből mi sincs már... de még van egy, igen:
Az egy Borbála asszony maradt a régiben;
Trónusok ingadoznak, és trónus összedül:
Az ő papucskormánya áll rendületlenül.

 

Mint a vihar midőn tép nagy cserfa-szálakat,
Villám nyerít, a szél fú, fú hogy majd megszakad:
Zúg, tombol és világot dúl a forradalom:
S te szikla módra fennállsz, óh papucs-hatalom!

 

Ekkép sohajta Furkó, hajdan kortesvezér,
S oly nagy kokárdát tűz fel, mint egy cseléd-kenyér.
Mi haszna! a szabadság ő véle nem közös:
Az ő jobbágyi lánca le nem hull, örökös!

 

„Eh, örökös!” kiálta egy szép esthajnalon,
„El, a táborba holnap! hí a rácmozgalom;
Hetven nap, hetven éjjel: talán míg ez kitölt,
Az ördög elvisz ottan engem, vagy itthon őt.”

 

Gondolta és azonnal a készülőt veré,
Megköszörülte kardját, és flintát vőn elé;
Szerencse, hogy „muszájból” is menni kelletett,
Megbánta volna máskép ezt a készűletet.

 

Elment tehát, s szivéből örült, hogy mehete,
Hogy otthon nem marasztja szitok vagy pemete.
És tarta nagy beszédet az indulás előtt,
Beléjött abba Árpád, s minden vitéz előd.

 

Meg is tevé hatását a sallangos beszéd:
Legottan megcsodálák az ő’ roppant eszét;
Legottan századosnak emelteté magát,
Mely rangra főfő érdem volt egy posztó kabát.

 

Útközbe’ már, előbb mint a rendelt helyre ért,
Vitézi hajlamának adá nem egy jelét:
Lehúzatá a bírót, ha nem volt kész fogat,
Felgyujtással ijeszté a rémült falvakat.

 

Nem is volt párja ebben, csak egy-kettő talán,
Többek között egy A...purg, vagy B...purg Ferdinánd,
Vadászhadnagy, guerilla... vagy ilyenféle hős;
Emlékezik reá még egy régi ösmerős.

 

Elvégre, hogy megálltak a rospont-szekerek,
„Itthon vagyunk!” kiálta, „ez már Nagy-Becskerek” -
Vagy Szárcsa, vagy Botos, vagy Torák, vagy Usdin... a
Kő tudja! - messzi külföld az a Vojvodina.

 

Ottan, mihelyt evésben, ivásban jóllakott,
Kiállíta vitézül tizenkét silbakot,
Hogy őrzenék személyét minden megtámadás
Ellen, - tovább se gondolt vitéz Furkó Tamás.

(1850)

Arany János - Furkó Tamás
Mátyás király - Mátyás király és Toldi

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. július 06. hétfő

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://www.meseld.hu/