Mese nem csak gyerekeknek

Benedek Elek - A remetekirály

 A remetekirály

Elmondám az elébb, hogy s mint lett király a bujdosó herceg. Haj, de nem sokáig ragyogott a fején Szent István fényes koronája! A világhíres vitéz Béla szörnyű halálnak halálával halt meg: rászakadt a ház Dömösön, éppen, amikor az ország dolgában tanakodott az országtartó nagyurakkal. Három szép fia volt Bélának: Géza, László és Lambert, de egyik sem vágya­kodott a királyságra. Azt mondták, egy szívvel-lélekkel:

- Legyen a magyarok királya Salamon, az Endre fia. Őt illeti meg a korona. Az édesapánk sem akarta a koronát, megelégedett a karddal. Elégedjünk meg mink is.

Hiszen akár ne is dugták volna hüvelybe a kardjokat, mert alighogy megkoronázták Salamont, megmozdultak a magyarok ellenségei mindenfelől. Kezdették a csehek, folytatták a kunok, a besenyők s mindenféle népek. Alighogy kiverték a cseheket a napnyugoti határon, napkelet felől betódultak a kunok, s ezekkel nem lehetett ám olyan könnyen elbánni, mint a csehekkel. Vetekedtek vitézségben a magyarral.

Tartott is attól Salamon király, hogy a kunok kezébe kerül az ország. Szó, ami szó, nem bízott a bujdosó herceg fiaiban. Különösen László hercegtől tartott. Ő volt a legvitézebb a hercegek közt. Termetre óriás, erőben, észben a legelső. Az már igaz, hogy a magyarok szerették volna, ha ő a királyuk. Tűzbe-vízbe, ezer halálba mentek volna utána.

De Salamon félelme ok nélkül való volt. Csak a kard kellett Lászlónak is, éppen mint az édesapjának. Megmutatta ezt több rendben. Hiszen ha a kunok elébb hallják a hírét László vitézségének, tudom, messziről elkerülik a magyar földet! Azt hitték, hogy a magyarok elzüllődtek, csak ide jőnek, s az övék ez a szép ország.

Hát jól van, betörtek a kunok, de keservesen meg is bánták. Fölkerekedett mind a magyar, s verték, szorították a kunt. Mint a kéve, úgy hullottak, amerre László herceg vágtatott az ő kedves Rigó paripáján. Két kard a két kezében, vágott jobbra-balra: s gyalogutat vágott egy-egy elémentében. A cserhalmi tetőn a kunok vére festette pirosra a füvet. Esze nélkül szaladt a kun. A magyarok utána. Legelöl László.

S ím, amint űzte-hajtotta a szaladókat, mit lát?

Egy kun vitéz, hol, hol nem, fölkapott a lovára egy szép magyar leányt, s vágtatott vele, mint a sebes szél. Hallotta László a leány sikoltozását, a szél vissza-visszaverte jajszavát:

- Ó, jaj, ne hagyjatok, magyarok!

- Hej, Rigó, hej! - ordított László, s keményen megsarkantyúzta a lovát.

Repült a Rigó, de egyszerre csak meglassabbodott a repülése: hajnalban kezdte a futást, már alkonyodott, nem győzte tovább. Csak úgy szakadt le róla a véres hab, s búsan nyerített föl:

- Nem érem utol, édes gazdám!

Még egy kopjavetésnyire* lehetett László a kuntól, s haj, akkor esett össze a Rigó. A rabló kun gúnyosan kacagott vissza:

- Na, gyere, vedd el!

- El is veszem! - kiáltott László szörnyű haraggal. S szólt a leánynak: - Húgocskám, rántsd le!

Abban a pillanatban a leány megragadta a kunt egész erővel, s mind a ketten lefordultak a lóról.

- Nesze, rabló! - kiáltott László herceg, s markolatig döfte kardját a kunba.

Telt-múlt az idő, azt hitték a magyarok, hogy most már élhetnek békességben. De a kunok után jöttek a besenyők, s mert hogy nem bírtak a magyarral, összeállottak a görögökkel. Hát ha az ördöggel állottak volna össze, bírhattak-e a magyarral, mikor László volt a vezérök? László s a bátyja, Géza. Akár ki se mozduljon a palotából Salamon király. Besenyők, görögök éppen úgy jártak, mint a kunok, de sőt a görög császár még koronát is küldött Géza hercegnek. Mikor azonban a görögök elhozták a koronát, azt mondta Géza:

- Mondjátok meg a császárnak, köszönöm a koronát, de nem engem illet az, hanem Salamon királyt!

S csakugyan oda is adta Salamonnak.

- Íme, fogadd ezt a koronát! Forrasztasd össze Szent István koronájával, s viseld dicsőséggel!

Hanem hiába volt igaz jó szívvel Géza is, László is Salamon iránt, mégsem volt nyugodalma. Volt Salamonnak egy kedves belső embere, az ármányos Vid, s ez mindig duruzsolt a fülébe:

- Ne higgy nekik, felséges királyom, mert bizony mondom neked, hogy irigylik királyságodat, s a királyságra vágyakoznak. Nem veszed észre, hogy a nép is mind utánok jár, őket szereti?

- Hát mit tegyek? - kérdezte Salamon.

- Ölesd meg Gézát s azután Lászlót. Amíg ezek élnek, nem lesz nyugodalmad.

Addig s addig beszélt, sugdosott az ármányos Vid, hogy Salamon csakugyan elszánta magát: megöleti Gézát. De pórul járt, mert az az ember is, akit gyilkosnak felbérelt, a szívében Gézához s Lászlóhoz húzott: megmondta Gézának, hogy mit forral ellene Salamon.

Hej, szörnyű haragra gerjedt Géza s László, mikor ezt megtudták. Már eddig sem tetszett nekik, hogy a király nincs irántuk igaz, atyafiságos indulattal, de hogy még halált is szánt a fejükre: ezt igazán nem gondolták.

Fölkerekedtek minden fegyverfogható emberükkel, s háborút üzentek Salamonnak.

- Ugye megmondtam? - izgatta még jobban Vid Salamont.

De az öreg királyné, a Salamon anyja, belátott Vid gonosz lelkébe, s könyörögve kérte a fiát:

- Fiam, édes fiam, ne hallgass az ármányos Vidre! Békülj ki atyádfiaival, kik sok s nagy bajodban megsegítettek s irántad mindig igaz szívvel valának!

Salamon indulatosan kiáltott az édesanyjára, még a kezét is ráemelte.

- Egy szót se többet! Én vagyok a király! Tudom, mit cselekszem.

- Ó, jaj nekem! - sírt a királyné. - Kezet emel reám, akit szívem vérével tápláltam. Verjen meg az Isten!

De Salamon nem hallotta az anyai átkot, esze nélkül rohant ki a palotából, felült a lovára, s indult a hercegek ellen. Oldalán volt az ármányos Vid.

Igen, igen, Salamon nem hallotta az anyai átkot, de hallotta az Isten.

Salamonnak serege meg sem tudott állani László előtt. Ő maga is alig tudott megmenekedni László kardjától. Hanem az ármányos Vid elesett: miszlikbe vagdalták a gonosz lelkűt.

Szegény, elámított Salamon futott, mint a sebzett vad. Nem mert anyja szemébe nézni többet, bujdosott, mint egy hazátlan, s rengeteg erdő sűrűjében állapodott meg, ott töltötte napjait bús remeteségben.

Sok, sok esztendő múltán, amikor már László volt a magyarok királya, egyszer kijött a renge­tegből. Látni akarta Lászlót. Koldusruhában állott meg a fejérvári templom ajtajában. Ki gondolta volna, hogy ez a reszkető kezű koldus volt egyszer a magyarok királya.

László király bent volt a templomban, s Salamon könnyes szemmel hallgatta a koldusok imádságát: a szent király életéért imádkoztak. Aztán egyszerre csak, mintha megvilágosodott volna a templom tájéka: kilépett az ajtón László király. S ím, amint két kézzel osztogatni kez­dette az alamizsnát, egy koldus hirtelen megragadta a kezét, ráhajolt, és omlottak a könnyei a szent kézre.

A király meglepődve nézett a koldusra. Nézte, nézte... olyan ismerősnek tetszett neki ez a koldus. De mielőtt szólhatott volna, a koldus futásnak eredt.

- Utána! Utána! - parancsolta László az embereinek. - Hozzátok a palotámba!

Az emberek utánaszaladtak, s az erdő szélén utol is érték.

- Mit akartok? - kérdezte a koldus.

- Királyunk küldött éretted. Azt hiszi, hogy te vagy Salamon király. Igaz-e?

- Igaz, fiam. Én Salamon király vagyok. Eresszetek utamra! Nincs helyem a király házában.

Az emberek könnyes szemmel, szótlanul állottak, Salamon pedig lassan betámolygott az erdőbe, többet emberi szem nem látta.

Arany László - A vak király
Tolsztolj - A farkas és az öregasszony

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Lépj be
Vendég
2019. december 05. csütörtök

Captcha kép