Mese nem csak gyerekeknek

Kellár F. János Immánuel - A vadrózsa és a jó tündér

A vadrózsa és a jó tündér

Egyszer egy tündér szállt le egy erdei kis tó mellé hogy megpihenjen, és a tó tükrében felidézze a világ minden szépségét. Letelepedett egy mohacsomóra, s pompázatos bűbájt lehelt a tó tükrére. Minden mi gyönyörűséget látott valaha, az most díszes bűvöletté elevenedett meg, s ott ékeskedett a víz felett. 

Hírtelen azonban meglátott egy vadrózsát, melynek tükörképe nem képzeletéből nőtt elő a vízfelszínen. A rózsa a tó partján nyújtózott az égbolt felé, s tükörképét a tónak ajándékozta minden egyes nap. A tündér odaszökellt, s megszólította a virágot.

- Hé, te vadrózsa! Gyönyörűséged átáztatta emlékeimet. Mi a titkod, hogy ily csodálatos vagy?

A rózsa meglebbentette szirmait majd így szólt:

- Titkom rózsaságomban rejlik. Amíg rózsa vagyok, szép vagy. S szépségem által tiszta maradhatok, érjen bármiféle porvihar én engemet. Nem tévedtél hát tündér! Én valóban gyönyörűséges vagyok.

A tündér nézte a növényt, majd fuvallásával újfent képet varázsolt a tóra, megidézve a jövőt egy pillanatra. A Rózsa láthatta magát elhervadva, egészen csúffá foszolva.

- Ó, jaj! Ez nem lehet! – kiáltott fel keservesen.

- Hamarosan, - szólt a tündér bársonyos hangon- eljönnek az őszi csípős szelek, s addig facsarnak téged, mígnem elmarják szépségedet. Szirmaidat az öreg Nemere fogja majd felkapni és az égbe vinni sebesen, mely felé egész életedben kapaszkodtál.

- Hát most mit tegyek, én árva? Kérlek, segíts nekem jó tündér! –esett kétségbe a rózsa.

- Hát nem azt mondtad, hogy titkod rózsaságodban rejlik? Én sem mutattam neked mást, csakis saját magadat. – szólt a tündér, de a rózsa közbevágott.

- Akkor is segíts nekem, követelem!

A hófehér tündér hosszasan gondolkodott, majd így szólt:

- Ősszel visszatérek, s ha akkor is más testben kívánod folytatni léted, akkor hát átváltoztatlak, s úgy élhetsz tovább.

Azzal szökkent egyet, s már ott sem volt a tündér.

Teltek múltak a napok, a rózsa gyötrődve próbálta kitalálni, hogy mivé is változzon majdan.

A távolban magasodott egy fa. Odakiáltott hozzá.

- Hahó! Hahó fa, én szólítalak a vadrózsa. Mond meg nekem, jó fának lenni?

- Nincs ehhez fogható, bár más még nem voltam - kiáltott vissza a fa.

- Boldog vagy? - érdeklődött a rózsa.

- Boldog! Felelt a fa.

- Nem félsz semmitől? Faggatta tovább visszhangzó kiáltással a rózsa.

- Semmitől, mindösszesen azt remélem, hogy nem vág ki időm előtt az ember.

- Hmm. Az ember? - kérdezte ezt már egész elcsendesedve a rózsa.

Másnap egy színpompás madár röpült el felette.

- Hahó! Hahó madár, én szólítalak a vadrózsa. Mond meg nekem, jó madárnak lenni?

- Csodás, és felemelő, bár más még nem voltam - kurjantott vissza a madár.

- Boldog vagy? - érdeklődött őnála is a rózsa.

- Boldog én! - felelt a tollas röpködve a rózsa felett.

- Semmitől sem félsz?

- Semmitől, mindösszesen azt remélem, hogy nem fog be az ember, s nem zár kalitkába.

- De ki az az ember? - kiáltott kérdően a rózsa, de addigra a madár már tovaszállott.

Néhány nap múlásával a tó túloldalára jött inni a farkas.

- Hahó! Hahó farkas, én szólítalak a vadrózsa. Mond meg nekem, jó farkasnak lenni?

- Nagyszerű, bár más még nem voltam - vonyított vissza az ordas.

- És, boldog vagy? - kérdezett tovább az egyre gyengülő rózsa.

- De még mennyire!

- Semmitől sem félsz?

- Semmitől, mindösszesen azt remélem, hogy nem végzem emberi botok sújtása által falra szegezve.

- Várj, ne siess még! - kiáltott a szomját eloltott állat után a rózsa, de az már bent járt a sűrűben.

Hamar múltak az indiánnyár langyos napjai, s az ősz hírét már meghozták a fentről alábicskázó levelek susogásai. A vadrózsa egyre gyengébb lett, ragyogása megfakult, s félve gondolt a tündér után.

Egy reggel, mikor zúzmara fátyol ereszkedett a vidékre, megjelent a tündér a rózsa előtt.

- Szólj hát vadrózsa, akarsz e más formában létet magadnak? De vigyázz! –figyelmeztette a tündér a hervadozó virágot. -A szép, a jó akkor válik örökké, ha az emlékekben születik újjá, s beteljesíti végzetét. Ha rózsa léteddel elmúlásod választod, a tó tükrében, bűbájos idézésemben, örökkön a legfényesebb pompában ragyogsz majd. Ha viszont az idegen bőrbe bújt földi létet, sohasem látunk többé tégedet varázslatos rózsaként.

- Kedves jó tündér! - szólt a vadrózsa - Ha megmarad tisztaságom, én örökké szép maradok. Szépen, s tisztán pedig örökké ragyoghatok. Add hát oda ígéreted, változtass át, s ne hozzál felettem ítéletet.

A tündér kissé csalódottan nézett a rózsára.

–Jól van, halljuk hát kívánalmad. Mond, s többé rózsa hited sohase valljad!

- Nem ismerhetem a világot, gyökerem e fölhöz láncolta egész életem. De mégis úgy döntöttem, hogy emberré kívánok válni. Emberként nem lesz senki, kitől félnem kellene.

Tégy hát csodát, ne tétovázz!

A jó tündér arcára fagyott ezerévnyi csodálkozás és rémület, s káprázattal a vadrózsát emberré teremtette.

- Menj hát emberré lett vadrózsa. – mondta dolga végeztével a jó tündér. - Menj, s amíg tiszta maradsz, nem kopik ifjúságod, örökkön létezel. Ám minden egyes tisztátalan pillanattal újabb hajszálad veszi fel a friss hó színét, s lesz arcod egyre barázdásabb, mint a frissen ekézett szántóföld.

Azzal elillant a tündér, s az ifjú ember pedig elballagott.

Sok-sok esztendő elteltével egy tündér szállt le egy erdei kis tó mellé hogy megpihenjen, és a tó tükrében felidézze a világ minden szépségét.

Ahogy egy mohacsomóra kuporodott, megpillantott a távolban egy gomolygó füstcsóvát. Kíváncsian reppent a füst irányába, hisz itt e vidéken ilyet nem szokott látni. A távolban egy fakunyhó kéménye eregette a füstjét. A jó tündér az ablakhoz suhant, s betekintett.

Bent egy csoszogó remegő kezű öregembert látott. Ősz haja, mint a szűz hó lágyan omlott mélyen barázdált arcára, mely úgy festett, mint a frissen ekézett szántóföld. Az öreg pont a tűzre rakott. Hasogatva hevert a fa egy kosárban, s minden egyes husáng után mit tűzre vetett, görnyedten kapott levegő után. A sarokban, kalitkában egy némává lett madár ült, az ágy felett lenyúzott, hosszú sávokban megkopott farkas irha ölelte a falat.

A jó tündér visszaröppent a tópartra ahol elkerítve egy kis kóró tört ki a földből, azon a helyen ahol egykoron a rózsa élt.

A tündér hosszasan nézte a kis kórót, majd megsimogatta, s elillant a messziségbe örökre.

Másnap reggel az öregember, mint minden nap kivánszorgott a tópartra s meglocsolta a kórót. Leült, s hosszasan nézte a tó tükrét. Ott ült egész álló nap, és egész éjjel. Ott ült másnap, harmadnap és negyednap. Ott ült aranyokker virradatokkor, s ott ült bíborvörös alkonyatokkor. Ott ült, mígnem beköszöntött az ősz, s egy csípős reggelen, megérkezett az öreg Nemere, s ezernyi rózsaszirommal suhant tova sebesen az égbolt felé.

Weöres Sándor - Réti csiga
Az Usiri tűz

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. július 05. vasárnap

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://www.meseld.hu/