A deszkavári királyfi

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király s annak egy szép kis fiacskája, akit Dánielnek hívtak. A királynak egyszer háborúba kellett menni, s a kicsi Dánielt az udvarmester gondjára bízta, mert a királyné nem élt, éppen azon az éjen halt meg, amikor Dániel született. De, hogy szavamat össze ne keverjem, csudálatos dolog történt akkor éjjel, mert amely órában meghalt a királyné, abban az órában döglött meg a legkedvesebb paripája is, annak is árván maradt a kiscsikaja.

Kondás Jankó

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia. De olyan szegény volt ez az ember, mint a templom egere. Mikor ettek, mikor nem. Azt mondja egyszer a szegény ember a legidősebb fiának:
- Eredj, fiam, az erdőbe, s vágj fát, majd talán megáld valaki.

Jégország királya

Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi fia volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Éjjel-nappal búslakodott szegény, hogy mit csináljon ezzel a teméntelen sok gyermekkel. Annyian voltak, hogy nem is talált valamennyinek más-más mesterséget. A legidősebből mészáros lett, de ez elvette a többinek a kedvét a mesterségtől, s valamennyi úgy megszólta a maga mesterségét, hogy ahány, annyifélébe fogott. Az ám, csakhogy a leg­kisebbnek, semmiféle mesterség sem maradott.
Azt mondta az apja:

Az elrabolt királykisasszony

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy király, s annak egy szépséges leánya.
A királyfik és a hercegek egymásnak adták az ajtókilincset, s éppen arra került a sor, hogy a királykisasszony jövendőbélit válasszon magának, de mikor gyülekezni kezdettek a királyfik s a hercegek, hirtelen nagy fergeteg kerekedett, benyargalt az udvarba két sárkány, megragadták a királykisasszonyt, s elvitték nagy Sárkányországba.
Hej, lett nagy búbánat és szomorúság a palotában. A király egyszeribe kihirdette ország-világon, hogy annak adja leányát s melléje fele királyságát, aki visszahozza nagy Sárkány­országból.

JANKALOVICS

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, a hármas üveghegyen is túl, volt egy fiatal király s annak szép felesége.
Még egyesztendős házasok sem voltak, a királynak háborúba kellett menni, s amíg idegen országban hadakoztak, a feleségének két aranyhajú gyermeke született: fiú volt az egyik, leány volt a másik. Haj, de a királyné meg sem pillanthatta szívéről szakadt drága gyermekeit, mert az a vén banya, aki a királyt is dajkálta gyermekkorában, ellopta az aranyhajú gyermekeket, a helyükre két kopókölyköt tett, a gyermekeket meg ládába zárta, s a ládát a tengerbe dobta. Mondjam, ne mondjam, hogy miért tette ezt a vén banya? Azért tette, mert szerette volna, hogy a király az ő leányát vegye feleségül. No ez úgy is lett, mert ahogy hazajött a király a háborúból, a királynét bivalybőrbe varratta, a templom előtt földbe ásatta, s szörnyű haragjában megparancsolta a népnek, hogy mikor elmennek előtte, köpdössék le a királynét, merthogy őt oly erősen meggyalázta azzal a két kopókölyökkel - s a vén banya leányát feleségül vette.

Titi Hajnalka - A csodálatos mesekönyv

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép királyság, ahol egy jószívű király uralkodott szeretett feleségével. Szerette nagyon a nép, a gonoszságnak még híre sem volt ezen a vidéken, boldogan éltek az emberek, s végezte mindenki a maga dolgát. De nem volt teljesen boldog a királyi pár, hiszen hosszú éveken át, hiába várakoztak, nem jött a gyermek áldás. A királynő fáradhatatlanul imádkozott, mígnem egy nap maga Tündérkirálynő jelent meg előtte, s azt mondta:
– Ne szomorkodj tovább királynő, megáldalak téged! Gyermeked születik, aki örökli majd a te szépségedet, a király jóságát, s nevetésétől még a gonosz szívek is meglágyulnak.

A tizenkét varjú

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, túlonnan túl, innenen innen, volt egy szegény özvegyasszony, s annak tizenkét fia s egy leánykája. Búsult is szegény feje eleget, hogy mivel tudja eltartani ezt a tenger sok gyermeket, mert száraz kenyér is mikor volt s mikor nem az asztalfiában.
Jött haza egyszer a tizenkét fiú, körülfogták az anyjukat, hogy lépni sem tudott a szobájában, s ahányan voltak, egyszerre mind kenyeret kértek, s csak az volt a híja, hogy kihúzzák a házból.
Hát azt ugyan senki ne csudálja, hogy a szegény asszony elvesztette a béketűrését. Hiszen adott volna ám, ha lett volna, de nem volt. Nagy elkeseredésében azt találta mondani:
- Ó, istenem, bocsásd meg a bűnömet, bárcsak valami állattá változtatnád ezeket a fiúkat, nem bánom én, ha varjúvá is!

Az aranygyapjas kosok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag pásztorlegény, s annak kilencvenkilenc juha s három aranygyapjas kosa. De aztán olyan szép három állat volt ez a három arany­gyapjas kos, hogy még a király nyájában sem volt azoknak párja. Őrizte is a legény, mint a szeme fényét. Aludni is úgy aludt, mint a nyúl: csak a fél szemét hunyta le, a másikkal mindig a kosokat nézte.

Vörös királybíró

A világhíres Hunyadi János idejében történt, amit most elmondok néktek. Abban az időben annyi volt a török Erdélyországban, mintha a földből nőttek volna ki. Pedig a dicső Hunyadi János az ő vitézeivel ugyancsak pusztította éjjel-nappal, de hiába, hogyha egyet levágtak, száz termett helyébe.

 Vége jó, minden jó

Éjfélt kondított az óra a palotában, szólt a zene, közbe-közbe vidám dalokat énekeltek, Mirkó király is fehér bajusza alatt el-elzümmögött egy-egy dalt, s egyszerre csak nyílt az ajtó, belépett az egyik ajtónálló.

- Felséges királyom - jelentette az ajtónálló -, itt van Mézkirály egész kíséretével, bejöhet-e, hogy üdvözölje a királykisasszonyt?

Bezzeg eltűnt most a király jókedve, mert szertelen nagy örömében megfeledkezett arról, hogy Mézkirály is van a világon.