Ha érdekelnek kiadványaink és érdekességeink, iratkozz fel leveleinkre. Most letölthető naptárat adunk neked.
A feliratkozóknak automatikusan küldjük a Dió Magazin digitális kiadását, mely minden hónap első napjaiban jelenik meg.

Román mese - Crîncu, az erdei vadász

Crîncu, az erdei vadász

Volt egyszer egy ember, aki midőn közel érezte a halálát, ágyához hívta a három fiát, és azt mondta nekik:

- Kedves fiaim, amikor én meghalok, csináljatok a sírom fölé egy nagy tüzet kilencvenkilenc szekér fából és kilencvenkilenc szekér szalmából.

És amikor meghalt az öregember, összegyűjtöttek kilencvenkilenc szekér szalmát és kilenc­ven­kilenc szekér fát. Egyik nap, úgy estefelé, minden ott volt, de amikor meg akarják gyújtani - nesze neki -, a fa nedves, taplójuk nincs, hogy kicsiholjanak, a közelben levő házakból pedig még füst sem látszik, nemhogy tűz. Néztek szerteszéjjel mindenfelé a fiúk, hátha meglátnának valahol egy kis tűzvilágot, de sehol sem látnak effélét, csak egy hegynek a tetején.

- No - szólt a legkisebbik -, ti csak maradjatok itt, én meg elmegyek a tűzért oda, a hegyre, ahol a tűzvilág látszik.

Ez a fiú Crîncu volt, az erdei vadász.

Elindult hát és megy, mendegél, mígnem szembetalálkozik Alkonnyal.

- Jó estét, kis húgom - mondta Crîncu.

- Jó legyen a te szíved - felelte az Alkony. - De hát honnan jössz, merre tartasz?

- Jövök az apám sírjától - felelte Crîncu -, és megyek fel a hegyre, mert tűzlángot láttam ott, és kérni akarok egy kis tüzet, hogy meggyújtsam az apám sírján.

- Hát aztán, mikor akarod meggyújtani a tüzet az apád sírján? - kérdezte az Alkony.

- Még ma - felelte Crîncu.

- De ma nem tudod!

- Miért?

- Mert én vagyok az Alkony.

- Úgy? Akkor állj csak meg egy kicsit. - És nekiállott Crîncu, hátrakötözte az Alkony kezét, aztán háttal odakötözte egy fához. - Itt maradj addig, amíg én el nem oldalak!

Aztán továbbment Crîncu. Ment, mendegélt, mígnem szembetalálkozott az Éjféllel. Ezzel is éppen úgy bánt el, mint az Alkonnyal, aztán továbbmenve, a Hajnalhoz ért, azaz hogy szem­be­találkoztak. Ezzel is úgy bánt el, mint a máskettővel, aztán elment egészen a tűz mellé. Hét óriás aludt ott a tűz körül. A tűz fölött egy nagy üst színültig tele vízzel. Felvett egy tüzes üsz­köt, és már útnak indult, és mégis úgy tűnt neki, hogy bűn volna, ha lopott tűzzel emlékeznék meg az apjáról, így hát visszament, és így szólt az óriásokhoz:

- Nem volnátok olyan szívesek, hogy egy szikra tüzet adjatok nekem?

- Dehogynem, szívesen, ha leemeled ezt az üstöt a tűzről, és ismét visszateszed a helyére.

És a legény félrevette az üstöt, aztán megint visszatette a tűzre.

Ekkor így szóltak az óriások:

- Adunk mi neked tüzet, csak lopd el számunkra Zöldkirály leányait, mert mi megpróbáltuk, de nem boldogultunk.

- Gyertek velem - mondta a legény.

És elmentek együtt egészen a Zöldkirály udvaráig; akkor így szólt az óriásokhoz:

- Csak a kéményen keresztül tudjuk kihozni a lányokat, azért hát én megyek elöl, ti meg egyen­­ként utánam.

És lemászik Crîncu a kéménybe, utána pedig egy óriás. Ekkor Crîncu úgy elnyisszentette a nyakát az óriásnak, hogy a feje legurult a kéményen, teste pedig lezuhant az udvari házak te­te­jére. Éppen így bánt el mind a hét óriással, aztán bement a leányok szobájába, és minde­gyik­nek megcsókolta az arcát, amint aludtak, a legkisebbiktől elvette a gyűrűjét.

Ennek utána a tűzhöz ment, felvett egy üszköt, aztán elment az Alkonyhoz, és eloldozta, onnan az Éjfélhez meg a Hajnalhoz ment, és őket is eloldozta, aztán meg a bátyjaihoz, az apja sírja mellé, és nagy tüzet raktak, s apjuk kedve szerint égették.

- Jaj, de sokáig odaültél - mondták neki a bátyjai.

- Sokáig, és mégse sokáig, mert ha ti mentetek volna, ki tudja, talán még most sem volnátok itt.

Volt nekik három leánytestvérük, eladó nagy lányok, és férjhez adták őket ahhoz, aki éppen legelőbb kérte: a legnagyobbikat egy sashoz, a középsőt egy vércséhez és a harmadikat egy farkashoz. De ez a három állat táltos volt.

Zöldkirály, akinél a legény megölte volt az óriásokat, amikor reggel meglátta a fejüket bent, a bivalynyi nagy testüket pedig kint, örömében kiadta a parancsot, hogy egész birodalmában minden kocsma ingyen áruljon, és mindenki, aki mesét tud mondani, fizetség nélkül egyék, igyék.

A kocsmák mind tele voltak néppel, némelyek bort ittak, mások pálinkát, és ették a drága ételeket, és mesélgették a történeteiket.

Crîncu, az erdei vadász is bement az egyik kocsmába, evett, ivott, aztán elmondta az egész történetet, amit én is elmeséltem nektek.

Amikor Crîncu a Zöldkirály udvarában történt járásáról beszélt, a bátyjai meghúzták a szolmá­nyát, hogy ne hazudjék akkorákat, de ő azt mondta:

- Amikor megöltem a hét szörnyeteget, elvettem a király legkisebbik lányának a gyűrűjét. Nézzétek, itt van a kisujjamon!

A kocsmáros pedig levelet küldött a királynak, hogy egy Crîncu nevezetű legény azzal dicsek­szik, hogy ő ölte volna meg a szörnyetegeket, és hogy elvette volna a király legkisebbik leá­nyá­nak a gyűrűjét.

És a király nyomban kemény fejedelmi parancsot küldött, hogy hát Crîncu menjen hozzá, és mondja el töviről hegyire az esetet, mi történt, s hogy történt az óriásokkal?

És elment Crîncu a Zöldkirályhoz a bátyjaival együtt, és elbeszélte a királynak töviről hegyire az egész történetet.

Ekkor így szólott a király:

- Ti, három vitézek, akik teljesítettétek a ti öreg édesapátok utolsó kívánságát, méltók vagytok arra, hogy feleségül vegyétek az én leányaimat.

És megházasodott mind a három legény, elvett három egytestvér-leányt, a király leányait, Crîncu pedig éppen a legkisebbiket, aki a legszebb volt.

Ilyen módon hazafelé mendegélve, a két bátyja a feleségével elöl, Crîncu pedig a magáéval kissé hátrább, hát íme, útjukba áll Pogány uraság, a földi embereknél jóval nagyobb ször­nye­teg, és elragadja, azaz hogy elrabolja a Crîncu feleségét, őt pedig megöli. Mennyi ideig feküd­hetett ott holtan, azt senki sem tudja, elég az hozzá, hogy nagy későre arra vetődik a sógora, aki az ő legnagyobb leánytestvérét vette feleségül, a Sas és amint odaér, tüstént megismeri, életvizet hoz, hogy feltámassza, meg erővizet, hogy erőre kapassa, három bivaly erejét önti belé, aztán elrepül a sógora mellől.

A két bátyja mit sem tudott arról, hogy ő bajba jutott, mert jócskán előtte haladtak. Útnak in­dult hát egyedül, ment, mendegélt, hetedhétországon keresztül, hogy isten attól őrizzen, addig ment, míg egy kis kunyhóra nem bukkant egy erdő közepén.

Ebben a kunyhóban lakott az ő legnagyobb nénje, ki a Sashoz ment volt férjhez.

- Adj isten, néném!

- Isten hozott, öcsém, de mit keresel te errefele, ahol földi embert nem láttam még, amióta itt vagyok?

- Hej, kedves néném, nem jókedvemből járok én itt, hanem a bajom miatt. Hallja csak, Pogány uraság szemem láttára elrabolta a feleségemet. Nem tudja kend, hogy vajon hol tanyázik?

- Nem biz én, de várd csak meg, míg haza jő az uram, mert egy kútról hordja a vizet Po­gánnyal és egy idő tájban; ő útba tud igazítani téged.

Nem sokáig kellett, hogy várakozzék. Megjött a Sas a kútról, két nagy dézsát hozott tele vízzel, amikor aztán a pitvarba ért, átváltozott szép szál derék férfiúvá, hogy az ember mind nézte volna.

- Adj’ isten, sógor!

- Isten hozott, sógor! Mi szél fújt ide téged, a mi országunkba?

- Haj, sógor, igen-igen nagy baj lelt engem. Amint jövök a feleségemmel kézen fogva, utamba állott Pogány uraság, és elrabolta tőlem fényes nappal; azért jöttem, hogy igazítson útba, hol tanyázik most, hogy vegyem vissza a feleségem tőle.

- Szívesen, sógor, szívesen megmutatom neked, hogy hol tanyázik, de nem is kell neked odamenni, mert úgy tetszik nekem, mintha éppen láttam volna a feleségedet, hogy a kútra jött vízért: gyere, hadd mutassam meg.

Elment hát Crîncu a sógorával a kút közelébe, ahol valóban összetalálkozott a feleségével, és elvitte magával haza.

Azonban Pogány uraságnak volt egy táltos lova, amelyik mindig tudtára adta neki, ha valami kára esett. Így történt most is: a ló nyeríteni kezdett, hogy az ember azt hitte volna, a farkasok marcangolják. Kijön erre Pogány uraság a házból, és megy az istállóba:

- A kutyák egyenek meg, hát mi van veled? Éhség kínoz, szomjúság éget, vagy mi jött rád?

- Ne szidj engem, édes gazdám - mondja a ló -, mert nem én vagyok az oka: nem nyerítek sem az éhség, sem a szomjúság miatt, hanem Crîncu, az erdei vadász kézre kerítette asszonyomat, és megyen vele.

- Hogy az ördögbe?

- Amint mondtam, édes gazdám.

- Várhatunk-e, amíg megeszem egy cipót, megiszom egy kupa bort, és aluszom egyet?

- Akár kettőt is!

Nekilátott hát Pogány uraság, hogy jóllakjék, annyit ett, mint egy bojár, akkorát aludt, mint egy pap, és csak azután nyergelte meg a lovát, s eredt nyomába Crîncunak, az erdei vadász­nak: de egy-két szempillantás alatt utol is érte, és megölte, a feleségét pedig ismét elragadta.

Isten a megmondhatója, mennyi ideig feküdt holtan. Elég az, hogy egyszer csak odavetődik sógora, a Vércse, és megismeri, s mihelyt megismerte, életvizet hoz neki meg erővizet. Rácseppent néhányat, és feltámasztja vele, az erővízzel pedig megerősíti, hat bivalynak az erejét önti belé, aztán tovarepül.

Ezek után talpra áll Crîncu, az erdei vadász, megdörzsöli szemét, és látja, hogy megint nincs felesége.

Nosza, Crîncu, ismét veheted a nyakadba a világot az asszony után.

Amint így mendegél, egy kis házikóra bukkant egy hegy lábánál; magányosan állott, benne pedig a középső leánytestvérét találta, ki a Vércséhez ment volt férjhez.

- Adj isten, néném!

- Isten hozott, öcsém! Hát mit keresel te itt, ahol csak egyedül magam vagyok földi ember?

- Haj, kedves néném, nézze csak, hogy megjártam Pogány urasággal, mert fényes nappal el­lopta a feleségemet, engem pedig elaltatott. Hozzá igyekszem most, de nem tudom, hol tanyá­zik, hogy visszavegyem a feleségemet, és elvigyem haza. Azért jöttem, hogy megkérdezzem nénémtől, nem tudja-e, hogy hol tanyázik?

- Isten bizony, nem tudom én, de várjál csak, amíg megjön a sógorod a kútról, mert vízért ment, és mindjárt jő; ő biztosan útba tud igazítani téged.

Nem is telt bele sok idő, hát látják, hogy jő a Vércse két teli vizesdézsával, amikor pedig a ház elé ért, olyan ügyes emberré változott, hogy öröm volt nézni.

- Jó napot, sógor!

- Jó legyen a kend szíve; hát hogy s mint van?

- Jól vagyok, de hát téged miféle rossz szél fújt erre?

- Hej, uram teremtőm, nagy bajba kerültem én, kedves sógor. Amint mentem feleségestül hazafelé az apósomtól, utamba állott Pogány uraság, és elragadta a feleségemet, engem pedig elaltatott. Egyszer már kiszabadítottam tőle Sas sógor segítségével, de amint most mentem vele hazafelé, az uraság megint elaltatott, elragadta az asszonyt, és magával vitte; most mind őt keresem, mert nem tudom, hol tanyázik. Azért jöttem kendhez, hogy megkérjem, ha esetleg tudná, hol van az asszony, mondja meg nekem, hogy utána mehessek.

- Emiatt nem kell hogy az uraság udvaráig fáradjál, mert úgy tetszik nekem, mintha éppen vízért menni láttam volna az asszonyt. Gyere, mutassam meg, aztán a te gondod, hogy mi lesz.

Úgy is történt: a kútnál volt az asszony, és Crîncu, az erdei vadász elvitte, illa berek! De a lova ismét megmondja Pogány uraságnak, hogy megszökött a felesége, és az uraság azt kérdezi:

- Megehetem két kenyeret, megihatom két kupa bort, és aludhatom vagy két órányit?

- Hogyne - mondta a ló.

És megeszik Pogány uraság két kenyeret, megiszik két kupa bort, és alszik vagy két órányit, aztán lóra kap, és egy szempillantás alatt utoléri őket, Crîncut megöli, a feleségével pedig hazavágtat az udvarába.

Isten a megmondhatója, mennyi ideig feküdt ott az úton, elég az, hogy egyszer csak ott terem egy farkas. Éppen a sógora volt, aki a legkisebb nénjét vette feleségül. Jól megnézi a Farkas, és így szól:

- Hej, uram teremtőm, ez az én Crîncu sógorom, az erdei vadász; megölte az a tolvaj, emberevő Pogány uraság! Majd feltámasztom én szegény fejét!

Aztán fogta magát a Farkas, hozott életvizet és erővizet; az életvízzel feltámasztotta, az erővízzel pedig megerősítette, kilenc bivaly erejét öntötte belé. Akkor odalett a Farkas.

Azután feltápászkodott Crîncu is, az erdei vadász.

- Uram teremtőm, be nagyot aludtam!

Azt hitte, hogy csupáncsak aludt, aztán körülnéz a felesége után; hát az - volt s nincs!

No hát, állj neki Crîncu megint a feleségedet keresni, vagy menj haza nélküle, a falu csúfjára! Ment hát Crîncu, mendegélt, nagy utat megtett már, de nem bukkant sem egy házra, de bár még csak egy vadra sem. Nagy későre megpillant egy házat az erdő szelén; ha a világ minden kincsét neki adják, annak sem örvendett volna jobban, mint ennek a házikónak a láttán, mert fáradt volt és el is volt keseredve, de a gyomra is korgott az éhségtől, és elfogyott az útra­valója. A házban pedig a legkisebb nénje lakott, ki a Farkashoz ment volt férjhez.

- Adj isten, kedves néném!

- Isten hozott, öcsém, de mit keresel te itt, az isten szerelmére?

- Ne sokat kérdezősködjék, kedves néném, hanem inkább adjon valami ennivalót, aztán mindent elmondok, de most nem látok az éhségtől.

Ételt adott hát a nénje, aztán hozzákezdett:

- Kedves néném, igen nagy bajba keveredtem: megházasodtam, s amikor vittem volna haza a feleségemet, hát az utamba állt Pogány uraság, engem elaltatott, az asszonyt meg elrabolta. Amikor felébredtem álmomból, addig mentem, mígnem találkoztam Sas sógorral, az ismét kezemhez juttatta, de Pogány utolért az útban, engem elaltatott, és másodszor is elvette tőlem a feleségemet. Amikor felébredtem az álmomból, Vércse sógor még egyszer a kezemhez juttatta, de a tolvaj Pogány megint elrabolta; most éppen jó, hogy ráakadtam kendre, talán tudja kend, hogy hol tanyázik, és útba igazít, hogy visszavegyem az asszonyt, mert tudom isten, fejemet teszem rá, hogy nem nyugszom addig, míg rájuk nem bukkanok, mert erősen fel vagyok bőszülve.

- Én, biz a, nem tudom, kedves öcsém, de mindjárt kell hogy jöjjön a kútról a Farkas, a te sógorod, és ő, ha tudja a módját, bizonyosan megtanít, hogy mitévő légy.

Nem is vártak sokáig, megjött a Farkas a kútról, két nagy tele vizesdézsát a nyaka köré akaszt­va. Amikor az ajtó elé ért, olyan szép szál emberré változott, amilyent látni sem lehet többet.

- Adjon isten, sógor!

- Adjon isten minden jót. De hát mi szél fújt tégedet nálunk felé, sógor?

- Jó szél is, meg nem is, mert nézze, mi s mi nem esett meg velem az asszony, azaz hogy Pogány uraság miatt; most azért jöttem kendhez, hogy bár igazítana útba, hogy hol tanyázik, mert, az igazat megvallva, egy lépést sem tudok tenni a kendtek országában, nem ismerek még csak egy ösvényt vagy egy dombocskát sem.

- Odamenni - mondta a Farkas - nem volna nagy dolog, mert tüstént odamehetünk egyenesen a lakába, és akár az asszonyt is elvehetjük tőle, de sokra úgysem mennél vele. Háromszor ra­bolta el tőled ez ideig az asszonyt, és minden alkalommal téged is megölt; mi támasztottunk fel, a sógoraid, és mi öntöttünk erőt beléd; legelőször a Sas támasztott fel, azután a Vércse, most meg én magam. Először is mindenáron olyan lovat kellene hogy szerezzél, amely nagyobb táltos legyen, mint a Pogány uraságé, s akkor lopd el aztán az asszonyt, és ültesd magad mellé a lóra, hogy Pogány uraság ne érjen utol a maga lovával.

- De hát honnan szerezzek olyan lovat, amely nagyobb táltos, mint a Pogány uraságé?

- Hej! Honnan hát? A pokol fenekén él egy százesztendős vén boszorkány, annak vannak a legtáltosabb lovai. Eredj oda, szolgálj nála egy esztendőt (mert ott csak három nap egy esz­tendő], és kapsz egy lovat. De azt a lovat válaszd ki, amelyik a leggyengébbnek látszik, hogy csak a csont s a bőr van rajta, aztán gyere vele ide. Ha valami baj érne, gondolj csak vala­melyik sógorodra.

Útnak indult hát szegény Crîncu, és meg sem állott, míg a pokol fenekére, a százesztendős vén boszorkányhoz nem ért, ahová éppen az estével együtt érkezett meg.

- Jó estét, öreganyám!

- Jó estét, te vitéz! Hát honnan jöttél, s hová tartasz?

- Messziről jövök, öreganyám, egyenesen a fenti világból, szerencsétlen szegény legény vagyok, éppen azért jöttem, hogy szolgának szegődjem egy esztendőre.

- Hát megfogadlak - mondta a boszorkány -, de aztán jól vigyázz magadra, mert ha nem a kedvem szerint szolgálsz, látod-e azt a kilencvenkilenc karót? Mindegyiknek a hegyén egy emberfő van; a századiknak a hegyire a tiéd kerül; de ha emberségesen szolgálsz, akkor minden esztendőre egy-egy lovat kapsz, azt, amelyiket éppen kiválasztasz a ménesemből.

- Hát a dolgom mi lesz? - kérdezte a legény.

- Eh - mondta a boszorkány -, nappal aluszol, éjjel pedig egy kancámat fogod őrizni; de jól vigyázz, hogy amikor a nap kél, itthon légy vele, mert én annak a kancának a tejéből készítem a kávémat. Ha pedig nem vigyáznál jól reá, és megesnék, hogy hazaszalad a csikójához, a csikó kiszopja, s akkor nekem nem lesz hogy miből kávét készítsek, én téged eszlek meg, a fejedet pedig odateszem a másik kilencvenkilenc mellé, hogy teljék ki a száz. Megértetted?

- Megértettem.

- És beszegődöl?

- Be!

- Még egyszer kérdem: jószántodból beszegődsz hozzám szolgának, és mindent megteszel, amit mondok?

- Jószántomból beszegődöm szolgának, és mindent megteszek, amit mond.

- Jól van. Megtörtént az egyezség. - A boszorkány bemegy a házba, és azt mondja a leányá­nak:

- Aztán rajta legyen az eszed, hogy megszökhessél, mert ha nem, holnap az ördögök csontját ha felfaljuk, látod, hogy már alig támolygunk az éhségtől, és sehogy sem kerül a kezünkbe egy jó kövér ember. Csak az érne valamit.

- Bízza csak reám - mondta a lánya -, jó, hogy idevezérelték a bűnei, mert egy kicsit jól élünk majd a húsából. - Aztán keresztülbucskázott a fején, és kancává változott.

Mihelyt esteledett, felült Crîncu, az erdei vadász a hátára, és gyí, ki a mezőre! Öreg éjszakáig nem szállott le róla. De hajnal felé nehéz álom szállotta meg, és elszenderedett; ekkor a kanca szépen ráültette lovaglóülésben egy hangyabolyra, és elillant.

Amikor felébredt, már megvirradt. Elkezd hát sopánkodni: „Jaj, vége az életemnek, mert a boszorkány karóba húzza a fejem!”

- Ne félj semmit - mondta egy nagy vércse, az ő sógora -, ne félj semmit; a te kancád nem kanca, hanem egy nősténysárkány, a boszorkánynak a leánya, és karóba akarja húzni a fejedet, hanem csak ne félj semmit; most varjúvá változott, és fent a fellegek alatt repdes, hanem utánamegyek én; amikor azt látod, hogy a közeledbe kerül, vágd hozzá a kötőféket, és mondd azt: „Gyí, te boszorkány csikós kancája!”

És felrepült a Vércse a magas égbe, ott meg is találta a boszorkány kancáját varjú alakban, és egy-kettőre megtépázta, egy-kettőre megkopasztotta, hogy már szinte toll sem maradt rajta, és egy-kettőre leűzte. Amikor a legény közelében volt, ez hozzávágta a kötőféket, és azt mondta: „Gyí, te boszorkány csikós kancája!” Hát abban a pillanatban kancává változott, és hazament.

- Jó reggelt, öreganyám, - hát örvend-e, hogy hazahoztam a kancáját?

- Örvendek, mintha tövissel kenegetnéd a hátamat!

Aztán enni adott a legénynek, és azt mondta, hogy menjen lefeküdni. Le is feküdt a legény gyanútlanul, és fáradt ember módjára elaludt, a boszorkány pedig nekiesett a leányának, és megverte, addig mind verte-ütötte, míg egészen kékre vált, hogy miért engedte a szolgának, hogy egész éjjel legeltesse. Hiába mondott el a leány mindent, amit tudott, mert a boszorkány nem akarta elhinni.

Mihelyt beesteledett, ismét kiment a mezőre. És egész éjszaka nem szállott le a kanca hátáról, de tova reggel felé, jó hajnalban, különös álom lepte meg, és alig hunyta be a szemét, tüstént arra ébredt fel, hogy egy hangyabolyon lovagol, a kanca pedig - se híre, se pora.

Elkezd jajveszékelni, sopánkodni, de a kanca nincs s nincs! Ekkor az útjába áll egy nagy sas - a sógora:

- Hé, sógor, mit jajveszékelsz?

- Hogyne jajveszékelnék, amikor nézze, hogy jártam...

- Cseppet se mérgelődj, báránnyá változott most, s látod, ott van azon a hegyen, egy juh alatt. Én odamegyek, elveszem a bárányt a juh alól, és idehozom temelléd. Amikor elengedem, vágd hozzá a kötőféket, és mondjad neki: „Gyí, te boszorkány két csikós kancája!”

Néhány szempillantás múlva ott volt a Sas a báránnyal a karmai között, és elengedte Crîncu mellett, ez pedig hozzávágta a kötőféket, és mondotta: „Gyí, te boszorkány két csikós kancája!” Tüstént kancává változott és Crîncu, az erdei vadász, a hátára kapott, s gyí, hazafelé.

- Jó reggelt, öreganyám; hát örvend-e, hogy hazahoztam a kancáját?

- Örvendek, mintha tövissel kenegetnéd a hátamat!

Aztán jóllakott Crîncu, lefeküdt és elaludt, a boszorkány pedig elővette a leányát, és megverte, úgy elverte, hogy kicsi híja, hogy belé nem halt.

- Ne bántson hát, édesanyám, mert báránnyá változtam egy juh alatt, de ott is megkapott, ma éjjel azonban mindenképpen elszököm tőle. Hazajövök, és egy gomolyává változom, tegyen bé a sütőtekenyő alá a pitvarban, kend meg üljön rá a tekenyőre.

Este ismét kiment Crîncu a kanca hátán. Jóformán még éjfél sem telt el, hát a legény szunyó­kálni kezdett, és csak arra ébredt fel, hogy egy hangyabolyon lovagol, kezében a kötőfékkel. Mérgében és bánatában úgy sírt, mint a gyermek; most, amikor már szinte kitelt az esztendeje, most húzzák karóba a fejét!

De most megjelent előtte a Farkas, a sógora, és így szólt hozzá:

- Ne keseregj, sógor, mert meglesz az isten akarata; gyerünk haza a boszorkányhoz, mert a kanca egy gomolyává változott a sütőtekenyő alatt, a pitvarban, a boszorkány pedig a teke­nyőn lovagol. Én bemászom a juhok meg a kecskék aklába, és végzem ott a magam dolgát, a boszorkány meghallja a juhok vergődését meg a kecskék mekegését, és kijön, hogy lám, mi van velük. Akkor te menj bátran a pitvarba, vedd ki a gomolyát a tekenyő alól, vidd ki az útra, ott vágd a földhöz, és mondjad: „Gyí, te boszorkány három csikós kancája!”

Úgy is tettek, elmentek a boszorkány házához; a Farkas bemászott az akolba, és csak egyetlen kecskét ragadott meg, de az akkora zajt csapott, hogy a boszorkány kénytelen volt kijönni, hogy lám, mi történik. Azalatt a legény gyorsan belopózik a pitvarba, kiveszi a gomolyát a sütőtekenyő alól, és kifut vele az útra, ott megáll, a földhöz vágja, és így szól:

- Gyí, te boszorkány három csikós kancája!

Hát csak látja, hogy a gomolya kancává változik, és bemegy az udvarra:

- Jó reggelt, öreganyám; hát örvend-e, hogy engem lát?

- Hogyne örvendenék! - De nem győzött eleget csodálkozni azon, hogy honnan került az a kanca, mert úgy tudta, hogy az övé a tekenyő alatt van.

- No, öreganyám, jól szolgáltam-e kendet?

- Jól; eredj most az istállóba és válassz magadnak egy lovat, amelyik éppen tetszik, aztán menj isten hírével.

Bemegy hát Crîncu az istállóba, megnézeget minden lovat. Az istálló végében egy vörös színű gebe állott, de olyan, hogy csak csont és bőr volt rajta, messziről kilátszottak az oldalbordái. Ezt választotta magának. Hiába mondta a százesztendős vén boszorkány, hogy csak szégyen­letiben sem engedi, hogy a legrosszabb lóval menjen el tőle, mert a legény csak ezt akarta elfogadni.

- Na - mondta a boszorkány, amikor látta, hogy nem tud túljárni az eszén -, ha a magad eszétől választottad, akkor jó eszed van, ha pedig tanított valaki, megköszönheted neki, mert jól tanított!

És elindult Crîncu a boszorkánytól, aztán mikor egy erdőbe ért, megszólalt a lova:

- Édes gazdám, rakjál jó nagy tüzet, hogy sok parázs gyűljön meg, hadd lakjam jól egyszer, meglátod aztán, milyen paripát választottál magadnak.

Rakott hát a legény egy istenes nagy tüzet valami harminc nagy tölgyfából, és amikor a tűz leégett, a kalapjával ellegyezte a parázsról a pernyét, s odavezette a lovát, hogy lakjék jól; az meg evett, egyre csak evett, míg az összes parazsat mind meg nem ette, aztán egyszerre úgy megrázkódott, hogy valamennyi szőrcsombókja mind szerteszét repült róla, és olyan maradt, mintha hájjal kenték volna szép simára.

- Most ülj fel reám, édes gazdám, és azt mondd meg, hogy vigyelek: mint a szél vagy mint a gondolat?

- Úgy vigyél, mint a gondolat.

Egy szempillantás alatt ott is termettek a szörnyeteg Pogány uraság udvarában.

Megtalálták a feleségét, aki éppen a kútról jött teli vizesedényekkel, de nem is vesztegettek egy pillanatot sem, hanem a lóra ültették, és illa berek!

Ekkor a szörnyeteg ménje olyant nyerített egyet az istállóban, hogy a palota minden ablaka betörött tőle. Kisiet bosszúsan a szörnyeteg, hogy lássa, mi történt.

- Hát mi a kutya bajod van ismét, megehültél? Mert azt tudom, hogy Crîncu, az erdei vadász nem támadt fel ismét, hogy a felesége után jöjjön.

- De éppen hogy feltámadt, és el is vitte az imént.

- Hogy gondolod, megehetem három kenyeret, megihatom három kupa bort, és aludhatom három órát, mielőtt utána indulnék?

- Hogy az ördögbe gondolod, hiszen Crîncu most az én legkisebbik öcsémén lovagol, akinek háromszor akkora ereje van, mint nekem.

- Akkor hát, menjünk!

Meg is indultak, mint a szél, mindenütt a felhők alatt, Crîncu nyomában, de semmiképpen sem tudták utolérni. Mihelyt megpillantotta a szörnyeteg lova a Crîncuét, így szólt hozzá a maguk nyelvén:

- Öcsém, öcsém, lassítsd egy kicsit a lépést, mert ha nem, megszakadok.

A Crîncu lova pedig azt mondta, ugyancsak a lovak nyelvén, hogy a szörnyeteg sem értette:

- Szívesen meglassítom a lépteimet, ha felrepíted a szörnyeteget a csillagos égig, aztán le­zuhansz vele a föld fenekére, hogy többé hírét se halljuk.

A szörnyeteg lova így is cselekedett: felrepítette előbb a szörnyeteget a csillagos égig, aztán zsupsz, lezuhant a föld fenekére, hogy mind ezer darabba szakadt. Ekkor megvárta a Crîncu lova a szörnyetegét, és hazamentek együtt a Crîncu bátyjaihoz. Ezek már öregek voltak, és egy sereg gyermek körülöttük. Crîncu azonban mindamellett, hogy annyi mindenen ment keresz­tül, szép fiatal vitéz maradt, mintha búnak-bajnak színét se látta volna. De Crîncu nem sokáig maradt itt, mert híre jött, hogy az apósa halálán van, és magához hívatja, hogy vegye át a királyságát. El is ment, és ott is maradt királynak az apósa helyett, és bölcsen, igazságosan uralkodott; most azonban már nem él, s vele együtt meghalt az igazság is, isten nyugtassa mind­kettőjüket.

Én meg felmásztam egy szeg hegyére,
S pontot teszek a mesémre.

 

Fordította: Bözödi György

Karácsonyi éjfélóra
A száj meg a kéz

Kapcsolódó bejegyzések

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Bejelentkezés itt
Vendég
2021. január 21. csütörtök

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://www.meseld.hu/

Grafika
Kedvenc mesejelenetek

Ha itt az oldalainkon olvasgatás közben megtetszett egy részlet és szívesen látnád a szobád falán, ne habozz szólni, mi megrajzoljuk!

Szórakozás
Dió Magazin

Gyere és olvasd el a legújabb számunkat! Sok mese, vers és még több ismeretterjesztő olvasmány

Szobai dísz
Poszter mesehősökből

Válaszd ki kedvenc részedet egy meséből és mi megrajzoljuk neked! A végeredmény, akár poszter is lehet, amit nyomtatva szállítunk neked.

previous arrow
next arrow
PlayPause
previous arrownext arrow
Shadow
Slider
Ha érdekelnek kiadványaink és érdekességeink, iratkozz fel leveleinkre. Most letölthető naptárat adunk neked.
A feliratkozóknak automatikusan küldjük a Dió Magazin hónap első napjaiban megjelenő aktuális PDF számát.