Bús maskarája a világnak,
Apolló, a faun-mezű:
Üzenek néked, Léda. Várlak.
Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Sikongnak a meleg szelek
Messze Délen, messze Délen,
Várnak reánk, várnak reánk
Valahol egy tengerszélen.
Van valakim, aki Minden,
Aki elhagy, aki itthagy:
Páris, Páris, állj elébe,
Térítsd vissza, ha lehet.
Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
Abban az időben, mikor ama nehéz jobbágyvilág volt, az urasági erdő egy kis viskójában éldegélt egy szegény ember. Őkelme volt abban az erdőben az őr. Egyszer az uraság kiment az erdőbe. S úgy rémlett neki, mintha az erdőőr uradalmi engedély nélkül fát adott volna vala-kinek. Emiatt úgy agyba-főbe verte, hogy halva maradt ott. Rítt az erdőőr felesége, meg a három-négy év körüli fiacskája, s kérlelte az uraságot, hogy ne verje tovább a szegény embert, hiszen nemhogy fát, de még gallyat sem adott az senkinek sem az uraság parancsa nélkül. Hanem az úr nem akart hinni neki. Miután halálba verte az erdőőrt, nekiesett a feleségének is, és addig ütötte, amíg az is holtan terült el. A gyermekecskét elkergette az erdőből, s azt mondta neki:
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Én is Arkádiában... szt!
Magas hangból kezdettem -
Engem sem a gólya költött!
Nagy dolgokra születtem:
Jártam egykor, mint akárki,
Négykézláb,
S vagyok mostan, mint sokan nem
Ép-kézláb.
Boszorkák dobáltak meg
A bús csodáknak ligetében.
Én nem féltem. Én sohse féltem.
De a szeretőm elszaladt.
Szép szeretőm: az ifjú Mosoly.
Leesett az első hó!
Nagy pelyhekben hullik.
Télapó szánja suhan a hideg,
csendes, éjszakában.
Varázslatos est ez ma!
Neve napján ajándékot oszt szerteszét
a nagy világban.
Szánja ajándékkal van tele!
Zsákjában is sok rejlik.
Autó, baba, mese könyv!
Így siet ma hozzánk.
Suhanó szánját sok szarvas húzza. .
Ezen a varázslatos estben senki sem látja.
Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.
Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.
Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás
Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?
S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?
Bánatból, örömből az örömrész hol van?
Tűrést a cselekvés mért nem váltja sorban?
Értelmet nyer a kereszt:
ismersz engem, s mégis szeretsz...
Hozzád jövök, hogy ó, segíts,
bűneim súlya szétfeszít.
Hódolni kergettem elébed
A vágyak éhes csapatát,
Nomád, vad, büszke csapatát
A vérnek.
Ez a két állat csúnyán összeveszett, mégpedig egy ház miatt. Az történt, hogy egy szép napon, amikor a tarajos sül nem volt otthon, a humbuja beköltözött az üres házba, mintha a sajátja volna. Jön haza a tarajos sül, és látja, hogy valaki van ott. Beszól haragosan:
-- Hé, ki vagy? És hogy kerülsz az én házamba?
-- Csak úgy bejöttem -- feleli a humbuja, másik nevén varacskos disznó.
