Volt egy pópa,
Fél-habóka,
Elment egyszer a vásárba,
Hogy valami portékát vásálna.
Ki jő vele szembe? Balda,
Ott téblábolt erre-arra.
„Talpon már ilyen korán,
Mi jó kéne, szent atyám?”
Szólt az: „Szolga kéne, nem más:
Szakács, lovász, házverő ács
Egy személyben, de ilyet
Olcsó bérért hol lelek?”
Ment a cár, ment messze tájra.
Búcsújától bús a párja,
Árván ablakához ül,
S várja rendületlenül.
Várja hajnaltól sötétig,
Rónán fut nézése végig,
Míg a megnövő sötét
Megfájdítja két szemét.
Néz s nem látja drága társát,
Látja hóvihar futását.
Mely a rét felett süvölt,
Míg fehérré lesz a föld.
Hol, hol-nem, a világ végén,
Hetedhétország vidékén,
Élt egy híres cár: Dadon,
Vakmerő és zord nagyon.
Szomszédait nappal, éjjel
Háborgatta száz veszéllyel,
No de élte alkonyán
Elfáradva sok csatán,
Békét akart volna végleg,
Ámde már a szomszéd népek
Nem hagyták békén a cárt,
Döntve rá sok szörnyű kárt.
Országát, hogy baj ne érje,
Három ékes hajadon
Fonogat a guzsalyon.
Szól a legnagyobbik fennen:
„Kérne csak a cár meg engem!
Sütni-főzni állanék,
S mindenkit jóltartanék!”
Szól utána a középső:
„Engem kérne cári kérő!
Szőne-fonna gyors kezem
Új ruhát bőségesen!”
Szól kis húgocskájuk végül:
„Kérne engem feleségül!
Szülnék neki daliát,
Szebbet álmába se lát!”
Öregember, öregasszonyával,
Kék tengernek partján éldegélt.
Éldegéltek öreg sárkunyhóban
Harminchárom esztendeje már.
Öregasszony fonta fonalát.
Öregember halászgatni járt,
Hálóját először kiveti.
Nincs más benne - csak tengeri giz-gaz.
Hálóját másodszor kiveti,
Tele van az hínárral, moszattal.
Hálóját harmadszor kiveti,
Nincs más benne, mint egy kicsi hal,
Csakhogy az a kicsi hal aranyhal!
S az aranyhal szája szóra nyílik
S emberhangon ekkép esdekel:
