Többet ésszel, mint erővel
Oh gyönyörű tavasz idő,
Kizöldült az erdő-mező.
Erdő-mező vigan ragyog,
Szegény ember búsan motyog.
Le is ut, fel is ut,
Róka koma futva fut.
Elől tűz, hátul víz,
Reszket benne minden íz.
- Hej, rókáné komámasszony, ugyan bizony mit gondoltál, mikor hazulról elindultál? - ezt kérdem én tőled.
- Mit gondoltam? - kérdi alázatosan rókáné komámasszony. - Ugyan mit gondoltam volna, kedves Elek nagyapó? Semmit, de semmit nem gondoltam, csak hazulról elindultam.
Volt egy török, Mehemed,
Sose látott tehenet.
Nem is tudta Mehemed,
Milyenek a tehenek.
- Ha nincs libapecsenye, jó ám a hal is - mondotta rókáné komámasszony, s megállott egy patak partján, fülelt, vizsgálódott, hátha egy tanulatlan hal horogra kerülne. Mármint az ő horgára, akarom mondani, a torkára. Mert bizony rókáné komámasszonynak nem volt horga.
Hallottátok-e már énekelni farkas komát? Ha nem hallottátok, bizony sajnálhatjátok. Micsoda gyönyörű hangja van! De nemcsak a gyönyörű hangjáról híres őkelme. Ért ám a betűvetéshez is. Azért hát ne csudáljátok, ha többek közt azt is felrótta egy nagy cserefának a kérgére, hogy hányszor csapta be már őkegyelmét a ravasz rókáné komámasszony.
Egyszer egy ló megunta a gazdáját, s elbujdosott. Kötőfék volt a fejében, s annak a szára vonszolódott a földön. Meglátta ezt egy kis egerecske, s hopp, a szájacskájával megfogta a kötőfék szárának a végét! Aztán hirtelen a ló elébe futott, s ment előtte, mintha ő vezette volna a lovat.
Bezzeg jó dolga volna az egérnek, ha macska nem volna a világon. De van ám macska, van bizony, a szegény egerecskének éjjel-nappal nincsen nyugta, nincs bizony.
Hej, ha láttátok volna, hogy megijedt az a kicsi egerecske, akiről most mesélek, mikor egyszer, amint futi-futkározott a szobában - topp! -, egyszerre csak valahonnét, valamelyik szögletből elétoppant egy nagy cirmos cica.
Réges-régen, talán ennek előtte ezer esztendővel történt, hogy az oroszlán a vaddisznóval meg a farkassal nagy erős barátságot kötött, s a három jó barát együtt indult szerencsét próbálni. No hiszen, amerre csak elhaladtak, jaj volt mindenféle oktalan állatnak. Szörnyen garázdálkodott, pusztított a három jó barát. S mert maguknál erősebbre sehol sem akadtak, roppant mód elbizakodtak. Mondta is egy napon az oroszlán:
Hol volt, hol nem volt, nem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, túlonnan túl, hol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy kisfiú. Egyszer, azt sem mondta otthon, hová, merre mén, kiment az erdőbe, ott felmászott egy vackorfára, annak is a tetős tetejébe. Szedegette a vackort, hol a szájába, hol a kebelébe, többet a szájába, mint a kebelébe.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember elment egyszer az erdőbe fáért. Amint a száraz ágakat szedegetné, felvesz az ágakkal egy kígyófiút. Meg akarja ölni, de a kígyófiú megszólal, s azt mondja neki:
- Ne ölj meg, te szegény ember, mert egész életedre boldoggá teszlek, ha meghagyod az életemet.
Hol volt, hol nem volt, messze keleten volt, volt egy híres, hatalmas fejedelem. Tudom, hallottátok hírét, nevét: Nimród volt a neve. Ennek előtte sok ezer esztendővel élt ez a Nimród, de híre fennmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali szép vitéznek, akiknek maradvái a hunok és magyarok.