A TEÁSKANNA

Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta, mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó - a teáskészlet többi tagja - úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.

A hajdina

Ha nyári vihar után kimegyünk a határba, de sokszor látunk feketére perzselt szántóföldet! Olyan a föld, mintha lángfolyam ömlött volna át rajta, s a parasztok azt mondják: "beleütött az istennyila". De mért ütött bele? Nekem elfecsegte egy veréb, az meg egy vén fűzfától hallotta, amely ott állt, s ott áll mind a mai napig egy hajdinaföld szélén. Tekintélyes, öreg fűzfa, ha görbe is már a dereka. A törzse már odvas, fű meg vadszeder sarjad ki belőle, koronája meghajlik, vesszői a földet söprik, mintha hosszú, zöld haja volna.

A kakas meg a szélkakas

Élt egyszer két kakas; az egyik a szemétdomb ura volt, a másik a háztetőé. Hetyke és gőgös legény volt mind a kettő, és szakadatlan versengtek egymással, melyikük ér többet. Mit gondoltok, melyikük? Különben akármit gondoltok, nekünk megvan a magunk véleménye.

Pöttöm Panna

Volt egyszer egy asszony, aki hiába sóvárgott gyermek után, pedig beérte volna egy pirinyóval is. Végül elment egy öreg javasasszonyhoz, és azt mondta neki:

- Gyermeket szeretnék, ha akkorkát is, mint a kisujjam fele. Adj tanácsot, mitévő legyek.

A százszorszép

Hallgass ide, mesét mondok!

Kinn a faluvégen, a dűlőút szélén, állt egy takaros kis parasztház - biztosan láttad te is arra jártodban. A ház előtt virágoskert pompázott, körülötte léckerítés; azon túl árok húzódott, s az árokparti zsenge fűben egy kis százszorszép bontogatta szirmait. Melegen simogatta a nap, akár a kert pompás díszvirágait, s a szerény kis virág szinte szemlátomást nyúlott, erősödött.

Az uraság meg a kertésze

Öreg udvarház áll egy nagy város határában, vastag falú, csipkézett bástyájú, tornyos udvarház. Itt tanyázott nyáridőn egy gazdag, nemes uraság: valamennyi birtoka közül ezt szerette legjobban, mert kívülről gyönyörűség volt a szemnek, belül pedig barátságos és kényelmes. Kapuja fölött a nemesúr kőbe vésett címere büszkélkedett, a címert meg az erkélyeket rózsaindák fonták körül, s az udvarház előtt pázsitszőnyeg zöldellt, fehér virágú galagonya, vörös csipkerózsa pompázott a közepén, s nemcsak az üvegházban, de az egész kertben különös, ritka virágok nyíltak.

Öten egy hüvelyből

Egy zöldborsóhüvelyben öt borsószem üldögélt egymás mellett; zöldek voltak, a hüvely is zöld, azt hitték hát, hogy zöld az egész világ, s nem csoda, hogy azt hitték. Nőtt a hüvely, s vele nőttek a borsószemek, mert ennek ez a rendje. Odakinn sütött a nap, melengette a borsóhüvelyt; eső permetezett, az áttetszővé tette; kellemes volt az élet odabenn, nappal világos, éjjel sötét, ahogy rendjén való. A borsószemek egyre jobban nőttek, gömbölyödtek, s egyre sűrűbben dugták össze a fejüket, tanakodtak, mit kellene tenniük.

Bizonyisten!

- Hátborzongató história! - kotkodácsolta egy jérce, mégpedig a falu ellenkező végén, mint ahol a história megesett. - Hátborzongató dolog történt a tyúkólban! Nem mernék egyedül aludni ma éjjel, nem én! Milyen jó, hogy annyian gubbasztunk a rúdon! - Aztán elmondta a históriát, amely csakugyan olyan rettenetes volt, hogy a tyúkoknak minden tolla szála az égnek meredt, a kakasnak meg lefittyedt a taraja. Bizonyisten!

Dán Holger

Van Dániában egy öreg várkastély, Kronborg vára. Ott magaslik az Öresund partján, ahol naponta százával vitorláznak el a nagy hajók - angol, orosz, porosz hajók -, és ágyúszóval köszöntik az ódon várkastélyt: - Bumm!

Leves hurkapálcikából

1. Leves hurkapálcikából

De pompás volt tegnap az ünnepi ebéd! - lelkendezett egy öreg egérasszonyság a szomszédasszonyának, aki nem volt hivatalos az egérkirály lakomájára. - Én az öreg királytól számítva a huszonegyedik helyen ültem, s az nem megvetendő hely! Ami a fogásokat illeti, igazi szakértelemmel voltak összeállítva. Penészes kenyér, szalonnabőr, faggyúgyertya meg hurka - aztán ugyanez megint elölről.

A hóember

- Hej, de pompás hideg van! Csak úgy csikorog minden tagom! - kiáltott fel elégedetten a hóember. - Új életet lehel belém ez a jeges szél! De mit bámul rajtam az az izzó képű odafönn? - A napot gondolta, amely éppen akkor hajlott nyugovóra. - Felőlem bámulhat, ugyan nem hunyorgok, szemem se rebben!

A len

Virágjában állt a len, kibontotta halványkék szirmait, amelyek olyan selymesek voltak, mint a légy szárnya, s még annál is finomabbak. A napsugarak meleg ujjai végigsimogatták a lent, a felhők esőt permeteztek rá, s ez éppolyan jót tett neki, mint a kisgyereknek a fürdés, és utána az édesanyja csókja - megszépül tőle a gyermek. A len is megszépült.

A lidércek a városban vannak

Élt egyszer egy ember, aki valamikor sok új mesét tudott, de mind kiröppent a fejéből. A mese tündére, aki csak akkor látogatja meg az embereket, amikor kedve van hozzá, elmaradt tőle, és többé nem kopogtatott az ajtaján. Vajon mért hagyta cserben?

A szerencse-tündér sárcipője

1. Így kezdődött

A koppenhágai új piactér közelében, az Östergade egyik házában nagy társaság gyűlt egybe; időnként elkerülhetetlen, hogy nagy vendégsereget hívjunk, aztán viszonzásul bennünket is meghívjanak. A társaság egyik része már körülülte a kártyaasztalokat, a másik része pedig arra várt, mi alakul ki a háziasszonynak abból a kérdéséből:

A nagyravágyó tű

Volt egyszer egy közönséges varrótű, aki igen sokat tartott magáról, s el akarta hitetni a világgal, hogy a hímzőtűk finom és előkelő családjához tartozik.

- Vigyázzatok, fogjatok jól! - parancsolt az ujjakra, akik elővették. - Nehogy véletlenül elejtsetek! Ha a padlóra esem, soha többé meg nem találtok, olyan finom vagyok.

Az ércdisznó

Messze Itáliában, Firenze városában van egy kis mellékutca, úgy emlékszem, Porta Rosa a neve. Ebben az utcában, egy zöldségesbódé előtt, művésziesen kidolgozott vízontó szobor áll - disznót ábrázol. Kristálytiszta víz bugyog az állat szájából, amelyet zöldesfeketére mart az idő, csak az orra fénylik, mintha ragyogóra dörzsölték volna; s öntudatlan ezt is cselekszi az a sok száz gyerek meg szegény ember, aki ivás közben megmarkolja. Festeni való kép, ahogy a szépen formált állatot átöleli egy-egy félig meztelen, fürtös fejű, szép fiúcska, és üde ajkát a kibuggyanó vízsugár alá tartja.

Az elcserélt cégtáblák

Réges-régen, öreg időkben, amikor még nagyapó is öklömnyi legényke volt, és piros nadrágban meg vitézkötéses piros zekében járt, és tollas sapkát viselt - mert az ő gyerekkorában ilyen volt a kisgyerekek ünneplő ruhája -, sok minden másképpen volt, mint manapság! Sokszor pompázott ünnepi díszben az utca, olyan díszben, amilyet ma már sehol se látni, mert elvitte az idő, divatját múlta. De nagyapó jól emlékszik rá, s olyan jó hallgatni, amikor mesél róla!

Ib és krisztinka

A Gudenaa partján, a silkeborgi erdőben alacsony hegyhát húzódik, olyan, mint egy széles sánc; Aasennek hívják. A hegyhát nyugati tövében parasztház állt magában, s áll még ma is; sovány földek veszik körül, a szántók homokos talaja átsárgállik a rozs meg az árpa csenevész zöldjén.

Az öreg utcai lámpás

Hallottad-e már az öreg utcai lámpás történetét? Igaz, nem éppen vidám história, de azért egyszer végighallgathatod.

Volt egyszer egy jóravaló, öreg utcai lámpás, aki esztendők hosszú során át becsületesen ellátta hivatását, s akit végül nyugalomba akartak küldeni.

"jól van, apjuk!"

Elmondok most egy történetet, amit még gyermekoromban hallottam, de azóta is, valahányszor eszembe jut, egyre szebbnek találom. Mert a mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy szépülnek, s bizony ezt jólesik látni!