A farkas a rókával együtt elszaladt egy hurokcsapda mellett. A csapda fölött egy liba lógott. Már mindketten nagyon régen ettek, szörnyen ki voltak éhezve, de a róka rá sem nézett a libára.
- Komám, miért nem mész oda? Hiszen egy liba lóg ott! - mondta a farkas.
Egyszer egy nő elment aratni, és magával vitt egy köcsög tejet. Mivel meleg volt, az asszony a köcsögöt a bokrok alá dugta, hogy a tej hideg maradjon. Éppen a bokrok mellett szaladt el egy róka, aki a hőségben nagyon megszomjazott. Megérezte a tej szagát, beledugta a fejét a köcsögbe és kilefetyelte a tejet. A kaszálással elfoglalt nő nem látta, hogy mi történik a köcsöggel.
A farkas a rókával együtt elszaladt egy hurokcsapda mellett. A csapda fölött egy liba lógott. Már mindketten nagyon régen ettek, szörnyen ki voltak éhezve, de a róka rá sem nézett a libára.
- Komám, miért nem mész oda? Hiszen egy liba lóg ott! - mondta a farkas.
Abban az időben, mikor ama nehéz jobbágyvilág volt, az urasági erdő egy kis viskójában éldegélt egy szegény ember. Őkelme volt abban az erdőben az őr. Egyszer az uraság kiment az erdőbe. S úgy rémlett neki, mintha az erdőőr uradalmi engedély nélkül fát adott volna vala-kinek. Emiatt úgy agyba-főbe verte, hogy halva maradt ott. Rítt az erdőőr felesége, meg a három-négy év körüli fiacskája, s kérlelte az uraságot, hogy ne verje tovább a szegény embert, hiszen nemhogy fát, de még gallyat sem adott az senkinek sem az uraság parancsa nélkül. Hanem az úr nem akart hinni neki. Miután halálba verte az erdőőrt, nekiesett a feleségének is, és addig ütötte, amíg az is holtan terült el. A gyermekecskét elkergette az erdőből, s azt mondta neki:
Hát aztán, volt egyszer egy öregember, aki már kicsi gyermekkorában megtanulta volt a halászat mesterségét. És ma itt halászott, holnap ott, holnapután meg amott, míg aztán egy idő óta beszegődött halásznak egy híres nagy király udvarába. Hogy valami nagy dolgot hajtott-e végre a király előtt, azt nem tudom; annyit azonban tudok, hogy a király udvarában is csak szegénynek maradt, olyannak, amihez kicsi kora óta hozzászokott volt, mert az az átkozott szegénység nem könnyen akar megválni attól, akinél egyszer befészkelte magát, ahogy a régiek mondották.
Egy gazda nagyon szigorúan bánt az állataival, nem adott elég ennivalót, amit fellefetyelhetett a kutya, felcsipegethetett a kakas, ezért ők ketten megállapodtak abban, hogy elszöknek az erdőbe, és önálló életet kezdenek. A kakas talált magának helyet egy magas tölgyfa ágain, a kutya pedig egy kicsit lejjebb bemászott a tölgyfa odújába és ott berendezkedett. Ők ketten így éltek volna örök időkig, barátságban, vadászgatva, ha nem lett volna a kakasnak az a rossz szokása, hogy kora hajnalban kukorékoljon, és munkára szólítsa az embereket.
Volt egyszer egy messzi földön híres király, s ennek volt egy igen-igen szép leánya, szebb és büszkébb a virágnál. És elkövetkezett a leány férjhez menésének ideje. Így hát érkeztek is hozzá a kérők, a legények, a világ minden sarkából egyre-másra.
De amint kinyitotta száját a szerelemtől égő legény a király előtt, csak azon vette észre magát, hogy őfelsége így szól hozzá:
Volt egyszer egy öregasszony és egy aggastyán. Az öregasszonynak volt egy tyúkja, az öregnek pedig egy kakasa. Az öregasszony tyúkja minden áldott nap kétszer tojt, így hát ő rengeteg tojást megevett, de az aggastyánnak egyetlen tojást sem adott. Az öreg egy napon türelmét vesztve így szólt:
- Hé, asszony, az eszed, mint Csáky szalmája. Na, adj nékem is néhány tojást, hogy legalább meghozza az étvágyamat.
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy férfi meg egy nő. Volt nekik két gyerekük. A fiút Jurgiukasnak, a lányt Elenytėnek hívták. Az anya meghalt, és az apa feleségül vett egy boszorkányt.
A boszorkánynak egyszer húsra támadt kedve, és arra szánta el magát, hogy levágja Jurgiukast. Mondja a férjének, hogy le kell vágni. Az apa meg mondja, hogy nem vágja le. Végül a férfi levágott egy disznót, megfőzte és elvitte a boszorkánynak. A boszorkány elkezdte enni. Ekkor odarepült egy holló és mondta:
Volt egyszer egy császár. Ez a nagy és hatalmas uralkodó a maga körül található összes császárokat megverte és leigázta, úgy, hogy birodalmának határa hetedhét országon túl terjedt. Valamennyi megvert császár köteles volt gyermekei közül egy-egy fiút adni neki, hogy azok tíz-tíz esztendeig szolgálják őt.
Egy alkalommal a pásztorral együtt kiment a kutya is a legelőre. Ott futkosott, szaladgált. Bekerült a bokrok közé, és ott egyenesen a farkassal találta szemben magát. A farkas, hopp, elkapja a kutya tarkóját és a földhöz szorítja. Ebben a szerencsétlen helyzetben a kutya keservesen nyüszíteni kezdett, amit meghallott a pásztor, és hívta a kutyáját.
Egy legény nem tudott helyesen enni. Nem tudta, hogy melyik ételt hogyan is kell elfogyasztania. Már háztűznézőbe készül, amikor az anyja mondja neki: - Hogyan fogsz ott enni? Hiszen te egyáltalán nem tudsz enni!
Mégis elment. Fogadták is a lányos házban, tojást tettek eléje az asztalra, de a fiú nem tudta, hogy hogyan lehet azt megenni, ezért inkább nem evett semmit. Mondta is a lány:
Élt három fivér, kettő eszes, egy ostoba. Az apjuk, amikor meghalt, az egyik fiának hagyott egy kutyát, a másiknak egy macskát, a kicsinek, a butának, pedig egy fakalapácsot. Az idősebb fiúk eladták a kutyát meg a macskát, és sok pénzt kaptak. A kicsi nem adta el a fakalapácsot, egyre csak ezt mondogatta: „Még hasznát veszem.” Egy idő múlva mind a három fiú elment hazulról.
Hajdanában, réges-régen, amikor jövendőmondók jártak a földön, és megjósolták az emberek sorsát egész életükre, a bölcsőtől a koporsóig, akkor esett meg ez a történet, amit nektek el akarok mesélni. Jól jegyezzétek meg hát, kedves fiaim, hogy most se nem tündérekről és sárkányokról, se nem császárokról és királyokról, se nem egyéb kitalált dolgokról mesélek nektek, mint máskor szoktam; hanem ezt a szép mesét úgy mondom el, ahogy kukoricahántáskor hallottam Gaurean Georgétól, a szancsali sánta embertől, amott Balázsfalva mellett, Erdélyben.
Volt, ahogy volt, mert ha nem lett volna, el sem mesélném. Volt egyszer egy özvegyasszony, vagyis hogy meghalt a férje, s ő elmaradt három gyermekkel. Kettő fiúcska volt, s egy leány. Nem volt szegény az özvegy, mivelhogy az ura - Isten bocsássa meg bűneit, s nyugodjék békében - igen szorgalmas ember volt, szép kis birtoka, ökrei voltak, ekéje is, s így nem szorult a más segítségére, s volt még ezenkívül egye s mása, már ahogy az tudvalevően olyan asszonyoknak szokott lenni, akik szorgalmas embertől maradtak hátra.
Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy öregapó meg egy öreganyó. Olyan szegények voltak, hogy az sem volt, amire vizet igyanak. Mikor akadt puliszkájuk, nem volt mivel megsózzák, mikor puliszkájuk is volt, sójuk is, akkor hagymájuk nem akadt. Csak éltek egyik napról a másikra. Olyan három buglyas, toprongyos gyerekük volt, hogy Isten őrizzen tőle! A legkisebb életrevalóbb lett volna, mint a két nagyobb, ha nem lett volna béna mind a két lábára. Úgy hívták, hogy Ţugulea.
