Amióta megláttalak, Szebben süt a nap le rám És azóta százszor szebben Dalol a kis csalogány. Csak a piros ajkad néma S mosoly rajta nem fakad, Saját magam árnya vagyok, Hisz csókolnom nem szabad.
A szív érez, a szem kutat, Szép lány szerelméhez utat. A szív dobog, a szív sóhajt Ha a lány távol nincsen, A szem ellesi az óhajt: - Mit kívánsz édes kincsem?
Süldő poéták, bikficek, Ugyan ne csiripeljetek A szerelemről! kérlek szépen Az emberiség szent nevében, Melyet kínpadra vonni vétek, Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek.
Álmodtam a minap... Már nem tudom, hogy ébren-e vagy alva? Csak azt tudom, hogy álmodám. Ah, milyen szép álom vala! Most amidőn leírom, Kezem még most is reszket... a gyönyörtől!
Másnak szívem mindig jót kivánt, S engem mégis minden ember bánt. Szétszaggatják rajtam takarómat S tüskékkel tömik meg vánkosom; Reggelenként aztán kinevetnek, Amiért rémekkel álmodom. Cseppenj bé keserü életem Poharába, édes szerelem!
Szerelemnek rózsákkal Hintett nyoszolyája! Megint lefektettem a Lelkemet reája. Szerelem rózsáiból Tövis-e vagy illat, Mely szívemig, életem Gyökeréig elhat?
Te vitéz Barangó, hova oly vágtatva? Mért öltöztél fényes hadi páncélodba? Mért fényesebb szemed fényes páncélodnál S kezedben villogó kardod acélánál?