Titi Hajnalka - Dínó bánat
Valamikor réges- régen,
Élt egy kicsi kis ősember.
Volt egy szuper bunkós botja,
Vadászott ő minden reggel!
887 találat
887 találat
Valamikor réges- régen,
Élt egy kicsi kis ősember.
Volt egy szuper bunkós botja,
Vadászott ő minden reggel!
Egyszer volt, hol nem volt, amott a falu végén, volt egyszer egy fa, amely olyan magasra nőtt, hogy belehetett látni róla az egész környéket. Ezért aztán nagyon népszerű lett az állatok körében: mindenki magának akarta.
Fakopáncs Kornél a legfelső ágat foglalta el, ott kopogtatta a fa törzsét, közben pedig ezt motyogta:
Élt egyszer egy oroszlán, akit Leónárdónak hívtak. Hihetetlennek tűnhet, de Leónárdó a mókusokkal barátkozott. No nem azért, mert Afrika tele lenne mókusokkal, hanem azért mert ő egy állatkertben élt. S ebben az állatkertben a fákon egy egész mókus család lakott.
Most nyilván megfogalmazódik benned az a kérdés, hogy nem-e volt veszélyes rájuk? Azt kell mondanom, hogy nem, egyáltalán nem. Kapott elég élelmet a gondozóitól, így aztán nem érezte szükségét a vadászatnak. Amúgy is a mókusok nélkül magányosnak érezné magát, hiszen kölyök kora óta ők az egyetlen társasága. Velük volt egy család. Olykor már kezdte magát mókusnak érezni. Néha még úgy is viselkedett...
Óperencia vizein él
Nem egy- két martalóc,
Ámde a leghíresebb mégis:
Pietró a nagy kalóz!
Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi, csendes erdőben élt Ravaszdi a róka. Ez a róka annyira lusta volt, hogy még ravaszkodni sem szívesen vette a fáradságot. Mozgás nélkül el is éldegélt volna, de a gyomra követelőzött minden reggel! Lehet ugyan nagy úr a lustaság, de az éhség bíz’ még nála is nagyobb! Ilyenkor mégis rávette magát, s vadászni indult.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű majorság, s élt ott egy liba, aki nagyon unta már a libák mindennapos semmittevését. Minden álma az volt, hogy cukrász legyen, de az emberek világában a maga fajtának csak a pecsenye szerep jutott. Mindenki buta libának is tartotta e miatt, pedig Léna nem volt az, egyszerűen csak a szíve azt súgta, többre érdemes ebben az életben. Márpedig az a bizonyos belső hang, mindig tudja mit miért mond!
Mindig agyal, okoskodik,
Nem adja fel! Próbálkozik.
Számítgat és újragondol,
Azt hinnéd, mindjárt varázsol.
Volt egy teknőc, neve Mimi,
Úgy szeretett barátkozni!
És mivel sok vidám napon,
Ámult a szép katicákon:
Nézegette, milyen szépek,
Meg is számolt köztük négyet,
Azoknak meg a pöttyeit,
Osztott, szorzott, számolt megint...
Az Óperencián még innen,
Manó város közelében,
Volt egy csoda Zenés erdő.
Ahol nem csak madár dalolt,
A fákon több harkály dobolt,
S zenélt minden itt élő!
Kis kertemben almát szedtem,
Kosárkámba mind betettem.
Haza mentem, és megmostam,
Aztán pedig meghámoztam.
Lereszeltem hosszúkásra,
Így tettem egy piros tálba.
Cukrot s fahéjt szórtam rája,
Így lesz jó almás tésztába...
Liszt, cukor, vaj, tojás és tej,
Sütőporral keverem el!
Aztán gyúrom, míg jó puha,
Így kerül a nyújtófára.
Van egy saját kis kutyusom,
Én minden nap sétáltatom.
Mert sétálni nagyon szeret,
Így hozza meg a kedvemet!
Súrold jobbról- balra hát,
A fogakat így mossák!
Aztán balról- jobbra is,
Nehogy csalj, te kis hamis!
Az Óperencián még innen,
Manó város közelében,
Volt egy csoda Zenés erdő.
Ahol nem csak madár dalolt,
A fákon több harkály dobolt,
S zenélt minden itt élő!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú akit Sanyinak hívtak. Nem igazán fűlött a foga a tanuláshoz, és bizony nem egyszer megfordult a fejében, hogy be se menjen az iskolába. Kiváltképpen akkor, amikor az iskolához vezető úton, a hármas kereszteződéshez ért. Ezen a helyen minden egyes reggel megállt, nagy sóhajok közepette elmélkedett, mert a baloldali egyenesen a játszótérre vezetett, a jobboldali pedig ki a határba, ahová a természet rejtett titkait vágyott felfedezni.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi sündisznócska, aki annyira kicsi volt még, hogy óvodába sem járt. De még ha járhatott volna, sem ment volna sehova, hiszen annyira félt kibújni a kis vackából, hogy még a gondolatába is belebetegedett. Félt ugyanis mindentől, ami a kicsi otthonán kívül létezett. Félt a napsütéstől, félt a széltől, a havazástól, de még az esőtől is! Még a jó időben sem mert kimozdulni, attól félt a rossz idő valamikor, amikor jól távolt lesz elkapja és akkor aztán jaj neki!
Március, ébredezik a cicus!
Kertek alján virágzik a barka,
Örömében kunkorodik ott a cica farka!
Az erdőnek száz virágát
Egy csokorba gyűjtöm neked.
Így köszönöm ezerszer is,
A te drága szereteted!
Valamikor réges- régen,
Élt egy bátor katona.
Ennek a jó katonának,
Volt egy aprócska fia.
S lám ennek a kisfiúnak,
A vágya nem volt titkolt:
Olyan hős akart ő lenni,
Mint az apukája volt.
Túl a jeges Óceánon,
Ködbe borult hóhulláson,
Hóhegyeken, hóhatáron,
Hol sok hó van télen- nyáron,
Volt egy pingvin óvoda,
Mondhatom ez nagy csoda!
Volt egyszer, hol nem volt, valamikor az idők kezdetén, amikor még az emberek csak próbálkoztak a idő számításával, élt egyszer egy öreganyó, akit mindenki csak Évanyónak nevezett. Évanyónak négy gyönyörű gyermeke volt: a tündéri szépségű Tavasz, a víg kedélyű Nyár, az aranyhajú Ősz, valamint a hideg, ám annál mókásabb Tél. Először csak az évszakok voltak, de idővel nekik is gyerekeik születtek, mindengyiknek három. Kivéve Télt. Neki egyetlen gyermeke volt, mégpedig December.