Ziki-zaka-zakatol,
mesevonat valahol.
Forognak a kerekek,
sok kis gyerek integet.
Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:
S mily szívesen fogadnék szót neked!
De átkozott gebe az a Pegaz,
Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.
Miféle gerjedelem zavarja lelkedet?
Hová ragadnak vágyaid?
Mit pislogatsz Miskolci békaként? -
Talán reményed int, hová?
Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.
Forgott körültem zagyva módon
Lármával, vadul a világ
És én kerestem egyre-egyre
Valami nagy Harmóniát.
Későn jött az az asszony,
Aki néz, akit áldok
És ez a Puszta megöl,
Hol hasztalan kiáltok.
Ott a költő sírja, a kicsiny fehér domb,
Ujon ásott sír az, nem nőtte be hant;
Ormán az öreg tél pihen ősz hajával,
Ifju élet romja temetve alant.
Mért halt meg? hiszen még oly soká élhetett:
Bölcs kárhoztatás! menj, dobd reá kövedet.
Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza!
Hogy ön fiad tiporjon el,
S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet,
Mely szűlte és nevelte őt?
Holnapután megnövök,
hozzád megyek, Pisti,
hatévesen férjhez lehet
az embernek menni.
Hajnalban kelnék én,
ha leányka volnék,
húsvét táján, locsoláskor
legényekre várnék!
