Zagyi G.Ilona - Csinka
Gyökér-falvi történetek
Túl az üveghegyen, varázserdő mélyén,
aprónép éldegélt gyökér-lakban békén.
Lakóinak száma, egyre gyarapodott,
volt, akit a szél, volt, kit a víz hozott.
Nekropoliszban zene zendült
Egy süket, őszi napon.
Én már meghaltam akkor régen
S feküdtem vörös ravatalon.
„ Ó, te pici hóvirág,
miért van kint a fejed?
Gyorsan húzd a föld alá,
mért zavarod a telet?”
Indúlsz? nyomodban lengenek a szelíd
Múzsák, kiket rég híven ölelgetél,
Indúlsz barátom? Itt nyom engem
A henye lét köre, míg te indúlsz.
Két kis leány a mezőre
Ballag, egymást kézenfogva,
Dalos madár csacsog rájok,
Köszön a vadrózsa bokra.
Szervusz Tavasz,
tűnj el Tél!
Nem kell már a sok fehér!
Zöldelljen az erdő, rét,
nyitogasd a pipitért!
Oh, nép! magyar hazának népe... nemzetem!
Elhalsz-é te, vagy még tovább is élsz?
Az ifjuságnak vége, megöregedél...
Féllábbal a sírban... vagy még reménylsz?
Mig ifju voltál, oh! volt egy szép viharod,
Hol oly dicsőn halhattál volna meg!
Most megöregedél, és sem élni dicsőn,
Sem halni nem tud a roskadt öreg!
Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Télvégi ágon álmodik az álom,
meleg szellőről, madár daláról.
Kipattan egyszer, napfényes reggel,
nyitnikék szóval, tavaszi széllel.
Volt egyszer egy jó barátom...
apró, gyors a röpte.
Pici, sárga mellénykéjét
a Teremtő szőtte.
Az éjjel álmomban
De szépet álmodtam!
Aranyos szekéren,
Az égbe szállottam.
Négy fehér bárány volt
A szekérbe fogva,
A gyeplős a holdat
Szarva közt tartotta.
Roggyant a lábam, süppedt a mellem,
Itt az ideje, össze kell esnem.
Lerogyok vígan, elnyúlok bátran,
Lalla, lalla,
Rokkantak halmán, nagy éjszakában.
Alig várom legyen hó!
Elő kerüljön a szánkó.
Dombon lecsúszni csoda jó!
Főleg ha közben hull a hó.
A kis harang a régi,
Mely belezúg a csöndbe,
A szürkeség a régi,
Fölévirít a tavasz.
csendes vidék! Ó kedves hely nekem!
Fogadj öledbe ismét engemet,
Itt, lombjaidnak édes alkonyában,
Itt, e virágos térnek halmain,
Itt, hol mosolygva néz rám az anya-
Természet épen hagyott tanyájiból,
O itt felejtve földi terhemet
A lelkesűlés szárnyain magasb
Világra intnek büszke vágyaim;
Emelkedő erővel andalog,
„Beborult a csillagos ég felettünk,
Uramisten! védd a hazát helyettünk,
Vérünk áldozása,
Életünk fogyása
Hogy ne essék hiába:
Oh, ne engedd, uramisten!
Jutni pogány igába.”
Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a Siker?
Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,
Jöjjenek a finom kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a győzelem?
S én száz arcban is kínáltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.