Petrics Somához
Bűvölőn hangzik dalod, óh barátom
Petrics, és e szű öröm-érzeteknek
Tengerében leng, s feledem keservem,
Hogyha te zengesz.
Kik hű fiai vagytok e hazának,
Kik éltek érte, és meghaltatok,
Hallgassatok rám, élők a hazában!
S ti a sírokban - halhatatlanok!
Hozzátok szól e jó édesanyának
Legszegényebb, legszeretőbb fia,
Hallgassatok rám! - az igaz könyörgést
Istennek is meg kell hallgatnia!
Aki nem az, ne vegye magára
I
Mikor nyugosznak már békén, mikor
Az ezeréves sírok szentjei?
Mikor nem bántják ősök álmait
Az unokák garázda vétkei?...
A pókfi hálót szőtt magának a falon.
Körűle büszkén repkedett egy cincogó,
S csufolta a szorgalmas állat kis müvét;
Mivel belőle néhány gyenge szálakat
Kitéphetett. S már gondolá, hogy ő egész
Hálókat is fog eltapodni gőgösen.
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.
Itt van tehát: megjött az Új év,
Mint biztató előlegem;
Háromszázhatvanöt nap-éjre
Halvány reményszínt1 hoz nekem;
Bár majd, ha eljön a valódi,
Nem lesz, mint most, ruhája zöld;
Inkább hiszem, hogy a küszöbnél
Fejér, halotti leplet ölt.
Óh, nagyon csúnyán éltem,
Óh, nagyon csúnyán éltem:
Milyen szép halott leszek,
Milyen szép halott leszek.
Mint a Noé hű galambját,
Ki reménynek viszi lombját,
Várnak engem mindenek;
Sok sötét arc lángra lobban,
Sok kebel ver hangosabban,
Ahol én megjelenek.
Karácsony estén, angyalt szállt a földre. Meleget hozni az emberek szívébe
Ahová benézett,szeretet járja át kicsiny házak lakóját.
Meleget árasztott nem volt már hideg, betakarta, őket a boldog szeretet!
E napon minden bánatunkat, velünk elfeledteti.
Otthonunkat, boldoggá teszi.
Bús maskarája a világnak,
Apolló, a faun-mezű:
Üzenek néked, Léda. Várlak.
Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Sikongnak a meleg szelek
Messze Délen, messze Délen,
Várnak reánk, várnak reánk
Valahol egy tengerszélen.